Tag Archive | bántalmazás

Gyenge énhatárok

A gyenge énhatárok eredete

Beszéltünk már az énhatárok áthágásáról korábban is, a nárcisztikus anyák általában úgy nevelik a gyerekeiket, hogy azok azt se tudják, mi az énhatár. Ha esetleg mégis a dackorszakban, vagy a kamaszkorban felmerülne néhány, csírájában kiirtják.

A konfliktusok zöme is a gyerek énhatáraiból származik, hiszen a nárcisztikus anya elemi érdeke, hogy ne is létezzen olyan, ha pedig felfedez énhatár-morzsákat, azt a személye elleni fenyegetésnek, sőt, támadásnak veszi.

Az énhatár-kiirtásból származik az a szülői narratíva, hogy “Piroska mennyire kis csendes gyerek volt mindig is, egy szavát sem lehetett hallani, ha orvoshoz vittük oltásra, nem is sírt, vagy legalábbis nem hangosan, az iskolában is mindig halk szavú, rendesen ül a helyén, stb.

Az énhatárok morzsáinak jelenlétéből származnak a következő megjegyzések:

  • “Mert te annyira önző vagy, hogy anyáddal már meg sem osztod a születésnapodra kapott ajándékot” (a mondat befejeztére már ki is kapta a kezedből és csak akkor látod viszont, amikor anyád vígan használja).
  • “Mivel nem mondtad meg, hogy mi volt ma az iskolában, ezért felhívtam az igazgatót, hogy lesz szíves rád jobban figyelni, mert valami nem stimmel veled.”
  • “Mi az, hogy a barátoddal voltál teázni?! Legközelebb engedélyt kérsz, mielőtt bárhova is mész” (sose kapsz engedélyt, vagy ha igen, vezekelhetsz egy hónapig amiért szegény anyádat magára hagytad szomorkodni).

A moralizáló monológok közben a nárcisztikus anya gyereke megtanulja, hogy az énhatár az a világ leggonoszabb dolga, önzés, ellenségesség, agresszió, és minden borzalom társul hozzá, ami csak lehet. A nárcisztikus anya narratívájában az énhatár az, ami miatt valaki soha nem érdemel szeretetet más emberektől (értsd: tőle), sem pedig tiszteletet.

A gyenge énhatárok eredménye a szeretet és tisztelet?

Emiatt a felnőtt gyerek úgy próbál evickélni a társadalomban és emberi kapcsolatokat kialakítani, hogy önmagát lépten-nyomon lábon lövő mártírrá válik, lábtörlőként fetreng bárki előtt, aki három méterre megközelíti, és próbál lehetőleg mindenkinek a kedvében járni. Igyekszik mindenki számára szimpatikus lenni és nem zavarni más embereket ilyesmivel, hogy saját érzések és szükségletek, ha pedig valakiben mégis felmerülne, hogy neki vannak szükségletei, azonnal letagadja és még jó gyerek módjára tapos is az adott szükségleten egyet, hiszen egész életében ezt gyakorolta.

Elárulok valamit: ez a viselkedés kifejezetten kontraproduktív az emberek szeretetének és tiszteletének kivívásában. Ahogy a mondás tartja: a lábtörlőt csak az az ember értékeli, akinek sáros a cipője (vagyis, a többi nárcisztikus ember). Nem véletlen, hogy az arcunkra rajzolt “ide taposs, légyszi, nem vagyok fontos, te viszont az vagy” felirattal legtöbbször a nárcisztikus, borderline, szocio- és pszichopata, vagy legalábbis a végletesen kodependens emberek számára leszünk vonzóak.

Az egészséges mentális állapotú emberek szeretetének és tiszteletének kivívásához ehelyett a következő kell:

  • egészséges önértékelés és önszeretet (az önszeretet NEM azonos az önzéssel, cserébe elengedhetetlen)
  • egészséges énhatárok

A tisztelet kialakulásához idő kell, de az alanyi joga minden egyes embernek, hogy tisztelettel viselkedjenek vele minden élethelyzetben. A szeretet és a bizalom szintén időigényes, ha valaki három napnyi ismeretség után házasságot és gyereket tervez velünk, vagy a legjobb barátjának tart, attól nagy valószínűséggel menekülni érdemes

A nárcisztikus anyák gyerekeinek felnőttként kell megtanulniuk, hogy mi is az az énhatár, felismerniük, hogy nekik nincs olyan, és kitartó, keserves munkával kifejleszteniük magukban ezeket. Az énhatár leginkább egy izomra hasonlít, először végtelenül kimerítő használni és csak rövid ideig sikerül (miután egyáltalán rájöttünk, hogy mi az és hogy is kell), és hosszú gyakorlással erősödik csak meg. Folyamatos gyakorlással és használattal idővel könnyebb észrevenni az énhatárokat sértő vagy támadó viselkedést, és könnyebb azokat az embereket felismerni, akik ennek ártani akarnak, de azokat is, akik értékelik az énhatárok létét.

Megerősödött énhatárokkal meglepően pihentető dolog létezni, körülbelül annyit ér, mintha minden nap legalább három órával többet aludnánk, és egy hétnyi munka után két hetet nyaralnánk valami nagyon békés helyen egész évben.

A gyenge énhatárok jelei

Ez a rész nem feltétlenül lesz kellemes olvasmány, ugyanis úgy nőttünk fel, hogy ezeket a tulajdonságokat a nárcisztikus anyánk és a környezetünk pozitív tulajdonságokként állította be. Általában ezek azok a tulajdonságok, amelyeket szeretünk magunkban, amikről úgy gondoljuk, hogy ettől jó emberek vagyunk, hogy ettől értékesek és szerethetőek vagyunk. Ha itt vagy a blogon, már kezdesz rájönni, hogy átvertek, és sajnos a saját, értékesnek gondolt tulajdonságaid nagy része is egy büdös nagy átverés, ami egy célt szolgált: anyád személyes céljait, és soha nem a te érdeked. Ezektől a tulajdonságoktól kizárólag olyan emberek számára válsz értékessé (fontos: sosem szerethetővé vagy megbecsülttél, bár ezt a két szót fogják hangoztatni), akik használni akarnak, a saját önző céljaikra.

Ahhoz, hogy ezeken a tulajdonságokon felülemelkedj, érdemes átértékelni a “jó ember” definícióját magadban, és hangsúlyozni, hogy akkor leszel “jó ember”, ha vannak egészséges énhatáraid, mert akkor képes leszel megvédeni magad (és a szeretteid, a gyerekeid(!)) azoktól, akik nem a javadat akarják, és felismerni és működő kapcsolatot kialakítani azokkal az emberekkel, akik viszont de.

  • Folyamatosan dühös vagy és neheztelsz magadra vagy valaki másra. Ez általában váltakozni szokott, kicsit másra haragszol, amiért már megint átgázolt rajtad, aztán magadra, amiért engedted, aztán megint rá, amiért nem ismeri fel, hogy te mennyire jó ember vagy és képes bántalmazni. Aztán megint magadra, amiért hagyod, vagy amiért elhitted, hogy most máshogy lesz.
  • Alacsony az önértékelésed, nem szereted és nem tiszteled saját magad. Amikor belegondolsz, hogy magadat kéne szeretni, kicsit büszke is vagy magadra, hogy te ezt nem teszed, és némi undorral tölt el a gondolat, hogy egyáltalán felmerül, hogy szeresd magad. Talán még időnként büszkén mesélted is olyanoknak, akikkel szerettél volna közelebbi kapcsolatba kerülni, hogy te nem szereted ám magad, és átjárt valamiféle melegség, hogy na, innentől azért kicsit nőttem a szemében az illetőnek. Ha valaki önszeretet emleget, az önzés szó jut eszedbe, és rettegsz, nem akarsz önző lenni.
  • Gyakran kérsz bocsánatot. Ez leginkább egy reflex, van, aki ha rászólnak, hogy “ne kérj már mindig bocsánatot”, automatikusan kinyögi, hogy “bocsánat”. Érdemes gyakorolni, hogy bocsánatkérés helyett köszönetet mondasz. Ezzel a másik jobban érzi magát, hiszen az ő pozitív tulajdonságára reflektálsz, te is jobban érzed magad, ahelyett, hogy magadat ekéznéd, ami, mint mondtam, neked is szar, és ráadásul egyáltalán nem vonzó. Pl:
    • “Bocsánat, hogy raboltam az idődet” helyett “Köszönöm, hogy időt szántál rám”
    • “Bocsánat, hogy elkéstem” helyett “Köszönöm, hogy megvártál”
    • “Bocsánat, hogy zavartalak” helyett “Köszönöm, hogy figyeltél rám”
    • “Bocsánat, hogy már megint… ilyen meg olyan vagyok” helyett “Köszönöm, hogy türelmes vagy”
  • Olyan dolgokat csinálsz amik kellemetlen érzéssel töltenek el. Ez általában egy ilyen homályos belső érzés, sokszor az is előfordul, hogy másfél nappal később érzed csak, hogy valami nem stimmelt, vagy nem kellett volna, és meg sem nagyon tudod fogni, hogy mi az. A mögöttes ok általában az, hogy ne bántsunk meg mást, vagy hogy számunkra valójában mindegy, és ez utóbbi az, ami nem igaz (és az agyunk jelez is, a kellemetlen vagy fura érzéssel, csak el szoktuk hessegetni). A jóindulat megnyeréseként szoktuk azt gondolni, hogy ha az illetőnek pl. fontos, hogy beszámoljak arról hova megyek és mit csinálok, nekem meg mindegy, akkor miért ne számolnék be, meg nem akarok problémásnak tűnni, és az ilyenből lesz észrevétlenül száz másik (általában akkor szokott feltűnni, amikor már nagyon sok “mindegy” dologról mondtunk le és nagyon sok “kicsit kellemetlen” valamit tettünk vagy viseltünk el). A beszámolás után jön, hogy ő tehéntejet vesz csak otthonra, miközben mi laktózérzékeny vegánok vagyunk, de inkább feketén isszuk a kávét mert végülis úgy is jó, és nem szólunk, vagy szólunk, de érezzük, hogy valami kicsit megáll a levegőben és utána mondjuk, hogy de jó lesz ám feketén az a kávé…
  • Olyan dolgokat csinálsz amiket nem igazán akarsz csinálni. Lásd fent, csak még a gondolat is megvan, hogy te most ezt nem akarod. Például elmenni este a céges pizzázásra, amikor te legszívesebben hazamennél összeesni. Vagy kitakarítani a lakást, mert az egyik rokonod bejelentette magát (kérdés nélkül persze), hogy ő most nálad alszik és tudod róla, hogy mindig mondogatja hogy ő aztán háklis ám a rendetlenségre és a koszra. Vagy egy barátod megkér, hogy ugorj már át hozzájuk a hétvégén, mert elromlott a Windows és te úgyis értesz hozzá.
  • Valaki más terveit követed a közöttetek levő emberi kapcsolat alakulásában (ez általában túl gyors tempót jelent). Te szeretnél a mi a kedvenc ételed és van-e kutyád szinten maradni még, de ő arról érdeklődik, hogy miért is váltál el, és hogy kik is név szerint a barátaid, akikkel délután találkozol.
  • A személyes értékeid, jogaid, szükségleteid ellen cselekszel, hogy ezzel szeretetet, vagy megbecsülést érj el valakitől, vagy elkerüld a negatív reakciót. Elmész tüntetni azzal a helyes sráccal, pedig más a politikai értékrended, mint amiről a tüntetés szól. Elajándékozod a háziállatként tartott hüllőd, mert az új párod szerint a hüllők rondák és nem valók lakásba. Nem szeretnéd, hogy szexi fotók készüljenek rólad, de beleegyezel, és aztán nem törölteted ki őket, mert hát azt mondja, tetszel. A párod szerint a vasárnap az alvás és a közös reggelizés napja, ezért inkább leszoksz a misére járásról. Kölcsönadod a könyved a barátnődnek, pedig senkinek nem adsz kölcsön, szakadtan kapod vissza. Elárulod a lakcímed az új kollegának, mert nagyon erősködött, hogy valami meglepetést akar küldeni és majd te örülsz.
  • Más szükségleteit a sajátod elé helyezed. A kávézóban egyszemélyes a wc, te magad elé engeded a haverod, pedig nagyon kell már. Mosolyogva lemondasz az utolsó szelet rántott húsról, addig rá sem értél enni mert te sütötted mindet, de persze egyék csak, te nem vagy most éhes. A külföldre költözött barátnőd most van itthon két napig, találkozni akar, te legszívesebben otthon aludnál inkább, de persze, találkozzatok, hiszen szereted. Késő estig dolgoznod kéne otthon, holnap határidő, de a párod éppen most akar veled nagyot beszélgetni, te pedig arra gondolsz, hogy végülis majd dolgozol alvás helyett, legalább ő örül.
  • Belemész (vagy benne maradsz) olyan szexuális helyzetbe, amit nem akarsz, vagy ami kellemetlen érzéssel tölt el. Az adott személlyel, az adott pillanatban, az adott tevékenységet, stb. Ha egy aktus közben úgy döntesz, hogy nem szeretnéd folytatni vagy az adott tevékenységet, vagy az egészet úgy ahogy van, jogod van erről szólni a partnerednek, és neki pedig kötelessége leállni. Nőként ezt még nehezebb, nemcsak szólni róla, de észrevenni is, viszont férfiakkal is meg tud történni, és itt nemcsak az erőszakra gondolok, hanem bármire, amit valaki épp nem akar, vagy kényelmetlenül érzi magát.
  • Megengeded, hogy valaki megérintsen, miközben ez kellemetlen érzéssel tölt el. Ez a Manyi néni puszikájától a főnök taperolásán át bármeddig terjed.
  • Nem veszed észre, amikor valaki viselkedése nem megfelelő veled szemben. Ez is általában “lépcsőházi effekt” módon működik, órákkal, vagy akár évekkel később jössz rá, hogy nem volt valami oké. A “nem megfelelő veled szemben” az nem egy abszolút morális érv, hanem bármi amit TE személyesen nem tartasz elfogadhatónak. Ez mindenki számára mást jelent, de attól, hogy valaki szerint a viselkedése igenis oké volt, számodra nem kell, hogy az legyen. Itt egyvalami fontos, hogy számodra kívánatos-e a viselkedés, vagy nem. Ha utána hőbörgést kapsz, vagy leszólást hogy mit érzékenykedsz, akkor azzal az emberrel nincs több dolgod.
  • Intim részleteket mesélsz el az életedről (ez bármi személyes lehet, nemcsak szexuális, például az érzéseidről, ha abúzus ért, ha meghalt az aranyhalad, hogy nem szereted a főnököd, hogy épp mit tartasz magadban elbaszottnak, vagy mi miatt aggódsz) valakinek, akit csak nemrég ismertél meg. Úgy gondoljuk, hogy a “mély beszélgetés” az igazán értékes időtöltés, és ez így is van, közeli barátokkal, akik már “bizonyítottak” (pl. nemet mondtam neki, a saját szükségletemet az övé elé helyeztem, nem értettem egyet vele valamiben, nem osztottam meg vele egy számomra személyes részletet az életemmel kapcsolatban és ezzel ő okénak tartott — ha ezekkel kapcsolatban retorzió ér, ott valami nem stimmel, ezek ugyanis az egészséges énhatárok mutatói). Akivel három hete találkoztál (vagy, akár három éve, ha úgy gondolod, hogy a kapcsolat nem tart ott), azzal nem szükséges megosztanod sem az aranyered részleteid, sem a munkahelyed nevét, sem a szüleiddel való kapcsolatod minőségét, sem semmi olyasmit, ami számodra személyes és nem szeretnéd megosztani. Ha noszogat, akkor nem akar neked jót. Ha azzal érvel, hogy “pedig én mennyi személyes dolgot megosztottam veled”, akkor egyrészt neki nincsenek egészséges énhatárai, másrészt pedig valószínűleg a mélyen személyes dolgok, amiket megosztott veled, a fele nem igaz, és információt akar belőled kimanipulálni. Ha tényleg jóindulatú, egészséges pszichéjű ember, akkor tiszteletben tartja a személyes tered, és a saját gondolataidhoz való jogod.
  • Olyan pár- vagy baráti kapcsolatban maradsz, ami boldogtalanná tesz. Amiben folyamatosan bizonytalannak érzed magad, ahol nem a kapcsolat létének örülsz, hanem az elvesztésétől félsz, amiben úgy érzed, hogy a világ legcsodálatosabb dolga történt veled és nem érted hogyan sikerül mégis elrontanod valahogy, ahol több a szomorú nap, mint az örömteli nap, amiben egyre több dolgot félsz elmondani, mert attól tartasz, hogy reagál a másik, stb.
  • Visszatérsz egy olyan pár- vagy baráti kapcsolatba, amibe tudod, hogy nem kéne.
  • Engeded, hogy mások irányítsák az életed. Anyád szerint programozónak kéne menned, mert az jól fizet, a tekerőlantozás meg hülyeség. Szerinte nem kéne felújítanod a fürdőszobád, de ha mégis, legyen az egész koszmintás, mert úgy legalább nem látszik hogy lúzer vagy takarítani, és a szín, amit kinéztél milyen igénytelen már (a csempét te bámulod még vagy húsz évig, mert úgyse jön át meglátogatni, cserébe kapod az ívet hogy be se teszed hozzá a lábad mert önző vagy).
  • Mindent, még annál is többet adsz, és nagyon keveset, vagy semmit nem kapsz (és vársz) érte. A baráti összejövetelek mindig a barátaidnál vannak, te másfél órát buszozol át a városon. Te sütöd a süteményekett is, négy órán át, őt vesznek chipset meg gyümölcslevet a lenti kisboltban. Te vigyázol a tengerimalacokra is, amíg ők nyaralnak, de neked kisállathotelt kell keresned a saját állataidnak hasonló helyzetben, mert sosem érnek rá. Ingyen fordítasz tizensok oldalakat hétvégén éjszaka a húgodnak, mert “elúszott a munkájával és ki fogják rúgni”, de amikor megkéred, hogy jöjjön már át megnézni, hogy miért nem működik a számítógépes levelezésed, közli, hogy hétvége van és ő pihen. Anyád felújítja a lakását, és nálad tárolja a komplett szekrénysorát hónapokig, amikor te cserélnéd le a hat darabos pohárkészleted, akkor nem tárolhatod az általa nem használt garázsában egy teljes éjszakán át, mert “hátha kelleni fog a hely”.
  • Engeded, hogy valaki(k) annyit vegyen el tőled, amennyit nem szégyell. Ez lehet fizikai erő, munka, mentális energia, érzelmi munka, anyagi források, stb. Általában “szívességkérés” néven fut. Egy jó indikátora lehet ennek a kimerültség érzése. Úgy érzed, hogy rengeteget teszel érte, de mégsem értékeli mindezt eléggé.
  • Folyamatosan valaki körül járnak a gondolataid, ami teljesen leterhel. próbálod megfejteni mi miért történik, elemzed, utánaolvasol, gondolkozol, miért mondta, miért úgy mondta, te mit tettél, ő erre mit reagált, hogy is van, stb.
  • Elfogadsz ételt, italt, ajándékokat, segítséget, amit nem igazán akarsz. Például hogy ne bántsd meg a másikat, vagy mert nincs erőd felvállalni emiatt a konfliktust, vagy elviselni a negatív reakcióját, stb. Lsd. a Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is posztot.
  • Megígéred hogy részt veszel olyan programban, amire nincs időd, energiád, pénzed, vagy kedved. Kötelességtudatból, félelemből, vagy bűntudatból teszed, ahelyett hogy a saját teljesen valid igényeidre fókuszálnál. Inkább ilyen programokon töltöd az időd “másokért”, minthogy olyan dolgokra szánj időt, amelyek valóban lelkesedéssel, örömmel töltenek el, vagy pihentetnek. Olyan emberekkel töltöd az időt, akik kimerítenek, vagy akik társaságában nem szeretsz lenni. Bárhova elmész, ahova elhívnak, akkor is, ha nem kötelező a részvétel. Elviszed anyádat vásárolni, kifizeted neki a ruhákat, a kerti kisásót és az új hangfalakat, te nem veszel magadnak semmit, cserébe nem is pihentél. Elmész az összes céges vacsorára és sörözésre. Az egyetlen heti pihenőnapodon, amikor épp otthon lehetnél, elmész a spontán baráti összejövetelre. Még akár jól is érzed magad, de kimerült vagy. Bedobnak a postaládádba egy jótékonysági eseményre felhívást, és arra is elmész, mert végülis meghívtak meg jótét. A távoli rokonok felhívnak, hogy menj segíteni szüretelni, mész, szabit veszel ki, és utána “vicceskedve” lehordanak hogy mit bénázol te városi link alak, azt se tudod mi az a munka. Kínosan érzed magad, ha le kell mondani egy programot, általában nem is mondasz le semmit, és még örülsz is, hogy van adott szavad. Ha mégis le kell mondanod, mert épp tüdőgyulladással fekszel otthon, akkor is lelkiismeretfurdalásod van és győzködöd magad, hogy de másfél órát végülis kibírtál volna. Nem mész el betegszabadságra a munkahelyedről ha beteg vagy, inkább kihordod lábon.
  • Engeded, hogy mások írják le a saját valóságodat számodra, vagy akár felülírják a saját valóságodat (pl. gázlángolás). “Soha nem mondtam olyat, hogy nem mehetsz el a barátaiddal, csak azt, hogy nagyon szomorúan fogok ülni itthon egyedül magányosan.” Mond egy állítást és a következő mondatában megcáfolja, te pedig alattomos gazember vagy, amiért egyáltalán feltételezni merészeled, hogy ő mondott volna ilyesmit.
  • Engeded, hogy más mondja meg, mik a gondolataid, érzéseid, szükségleteid, motivációid. Nem fázhatsz, hiszen nincs is hideg (ő nem fázik). Azért nem látogatod meg szegény szüleid, mert önző vagy (nem élvezed a társaságukat). Azért nem vállalsz gyereket, mert karrierista törtető állat vagy (nem lehet gyereked, vagy traumatizált vagy a nárcisztikus anyád miatt és nem akarod hogy a gyereked ugyanezen menjen keresztül, vagy esetleg: mert csak). A nagyfiúk nem sírnak, hát nem is történt semmi baj. Nem lehetsz éhes hát most ettél (ő akarja megenni az utolsó gyümölcsjoghurtot).
  • Engeded, hogy mások határozzák meg ki is vagy. Te mindig is olyan jó kislány voltál. Nem akarsz te Új Zélandra költözni, hát te egy igazi magyar vagy, nem akarod itt hagyni anyádat. Te a gyermekeim anyja vagy, egy anya nem mászkál el barátokkal és nem dolgozgat. Te ennél a cégnél sosem leszel más, csak egy tesztelő. Ostoba vagy, aki azt sem tudja, mennyi kétszer kettő. Sosem értettél rendesen a háztartáshoz, add ide azt majd felmosok én helyetted inkább még egyszer. Te egy szent vagy, a legtisztább lény akit valaha ismertem, te egész biztosan nem hagynál el engem sohasem és nem bántanál meg engem soha.
  • Nem vagy képes asszertív módon kérni, amit szeretnél, vagy amire szükséged van. Ehhez első körben az kéne, hogy felismerd: vannak szükségleteid, ezen szükségletek jogosak, mi pontosan az adott pillanatban a kielégítetlen szükségleted, milyen adaptív módokon lehet kielégíteni, és ezek közül te mit választasz. Angolul tudóknak ajánlom Kris Gage két cikkét, de ha időm engedi, majd megpróbálom lefordítani őket: We Fight Our Feelings – And then distract ourselves to cope, How To Know What You Want – When it’s really hard to figure that out.
  • Felelősnek érzed magad mások érzéseiért és problémáiért. NEM vagy felelős. Mindenki felelős a saját érzéseinek felismeréséért, és kezeléséért. Ha valaki feldühödik és nincsenek rá adaptív megküzdési módjai, vagy nem akarja alkalmazni őket és mondjuk összetöri az autóját amiatt, hogy dühében nem figyel oda eléggé, akkor nem “miattad tört össze az autóm, sőt, te törted össze az autóm mert feldühítettél”. Nincs olyan, hogy “ne idegesíts már”. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tetteink semmilyen hatással nincsenek a többi emberre, de azt igen, hogy a többi ember dönti el, hogy milyen reakciót választ a mi tetteinkre. És az is igaz, hogy nincsen olyan, hogy hibás érzés, de olyan van, hogy maladaptív gondolkodásból fakadó érzés. Ha valaki nem képes kezelni a saját érzéseit és problémáit, menjen vele ő terápiába, fizessen ő pénzt a terapeutának és szánja rá ő a privát szabadidejét, ne te.
  • Másoknak panaszkodsz ahelyett, hogy annak az embernek mondanád el a vele való problémád, aki a probléma valódi okozója. Ha azon kapod magad, hogy az összes barátodnak azt meséled, hogy nem hiszed hogy Alex már megint ezt meg azt csinálta, és szerinted miért mondta ezt és annyira megmondanám neki hogy rosszul esett, de hát tudod milyen, akkor valószínűleg Alex átlépte az egyik énhatárodat és nem vetted észre. Először valószínűleg csak az érzések vannak meg: düh, neheztelés, szomorúság, stb. Valószínűleg ha másoknak meséled a problémát, akkor nem gondolod úgy, hogy Alexszal megoszthatnád a gondolataid és érzéseid a viselkedésével kapcsolatban. Ha odaállsz elé és egyenesen megmondod, hogy ez a viselkedésed számomra nem oké, a mindenkivel meg kell beszélnem – igény alábbhagy, hiszen egy konstruktív átbeszélés (és a számodra elfogadhatatlan viselkedés megszűnése) után a probléma is elmúlik. Ha az átbeszélés nem konstruktív és utána rosszabbul érzed magad, gyanakodj, hogy Alex nem szeretné, hogy énhatáraid legyenek.
  • Érzelmileg könnyen túlterhelődsz. Ez csalhatatlan jele, hogy a legtöbb érzelmi energiád az énhatáraid átlépésére megy el. Ha az énhatáraid a helyükön vannak, az érzelmi energiád arra tudod fordítani, amire való: saját magadra, és a téged feltöltő emberi kapcsolatokra, amikor ott, ritkán, éppen szükség van rá. Ez azt is jelenti, hogy a saját problémáikat és érzelmeiket kezelni képes emberekkel való kapcsolat jóval kevesebb érzelmi munkával jár, hiszen nem várják el, hogy az érzelmeik felismerését, processzálását, visszatükrözését és enyhítését te végezd el helyettük, hanem elvégzik maguk.
  • Mások elismerését keresed. Ez együtt jár az alacsony önértékeléssel, a gyenge énhatárokkal és azzal is, hogy nem tudsz nemet mondani. Ha külső elismeréstől teszed függővé az önértékelésed (mint ahogy ezt anyád beléd verte, hogy csak akkor vagy értékes ha szerinte az vagy), az azzal jár, hogy hagyod, hogy bárki átgázoljon az énhatáraidon.
  • Képtelen vagy elválasztani az önértékelésed attól, hogy mások szerinted mit gondolnak rólad. Ez azzal is jár, hogy valószínűleg magad sem tudod mi a véleményed egyes dolgokról (még ha azt is hiszed, hogy igen). Ha megpróbálod lehámozni, hogy te tényleg szereted-e valójában a szilvát, vagy csak anyád gondolja úgy, hogy a rendes embereknek a szilva a kedvenc gyümölcse, sokszor kiderül, hogy nem tudod, a tiéd mi, sőt azt sem, szereted-e a gyümölcsöt. Hajlamos lehetsz aszerint változtatni a véleményeden, hogy éppen kivel beszélgetsz, főleg mert úgy gondolod, hogy számodra az adott téma igazából mindegy, és legalább a másik örül. A viselkedésed, az életstílusod, a beszédmódod, a döntéseid ahhoz igazítod, hogy szerinted a körülötted levő emberek megítélnek-e, vagy elfogadják-e, esetleg kívánatosnak tartják-e az adott választásod. A legátívelőbb példa erre a bevásárlólista-élet, ahol a társadalom elvárása szerint lediplomázol, ellenkező nemű párt találsz, megházasodsz a megfelelő módon, az elvárt időben az elvárt számú gyereked lesz és a valami közepesen tiszteletreméltó állásod, aztán megöregszel és meghalsz, függetlenül attól, hogy amúgy te tényleg ezekre a dolgokra vágytál volna-e így, ilyen formában, akkor, ennyiszer, és ilyen sorrendben. És ha megpróbálsz bármikor is letérni a mások által neked kijelölt útról, akár csak gondolatban, bűntudatod van, közben pedig mégis elég sokszor álmodozol arról, hogy kosárfonó leszel egy lakatlan szigeten. Te vagy az utolsó ember a szobában a munkahelyeden, vasalt ingben jársz, megtörlöd a lábad a lábtörlőn, közepesen egészségesnek látszó élelmiszereket vásárolsz, nem túl drága az autód, nem vásárolsz fölösleges rikító fülbevalót, nem táncolsz az utcán.
  • Szociális szorongásod van, és mindig benne van az agyad hátuljában a gondolat, hogy mi van, ha hülyén néz ki amit épp csinálsz.
  • Igent mondasz, amikor nemet akarsz mondani. Bűntudatod van amikor nemet mondasz. Minősített esetben utána tíz perccel felhívod az illetőt, bocsánatot kérsz és mégis igent mondasz. Nemet mondasz, amikor igent akarsz mondani (a fenti utolsó szelet rántotthúsra).
  • Nem szólalsz meg, nem emeled fel a hangod, amikor van valami mondanivalód. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Ignorálod a problémákat, vagy csöndben maradsz, hogy megőrizd a békét.
  • Magadévá teszed valaki más gondolatait, ötleteit, hitvilágát, értékrendjét, hogy elfogadjon. Leszoksz az edzésről, mert az úgyis csak a hiú buta embereknek van. Ott hagyod a műanyagipari állásod, mert a zöld barátaid nem értenek egyet azzal, hogy ott dolgozol. Elkezdesz vallásos lelkigyakorlatokra járni, mert a párod is oda jár és szerinte az nem igazán jó ember, aki nem. Eladod a papíralapú könyveid amiket úgy szerettél, mert hirtelen “rájössz” arra, hogy párodnak igaza van, és az e-könyv olvasó sokkal kevesebb helyet foglal — majd rájössz, hogy az 1800-as évekből származó köteteid nem kaphatóak elektronikus formában, de az antikvárium már továbbadta őket.
  • Nem szólsz rá arra, aki rosszul bánik veled. Nem fejezed ki sem szavakban, sem tettekkel, hogy vannak számodra nem elfogadható viselkedések. Nem teszed le a telefont, ha valaki ordítozik veled. Nem mész arrébb, ha ütnek. Nem szólsz, hogy így márpedig nem beszélsz velem, és nem hagyod el a helyszínt, ha mégis folytatódik a viselkedés.
  • Túlzottan belefolysz valaki más személyes problémáiba. Hónapokig drogproblémákkal kapcsolatos cikkeket és posztokat bújsz, hallgatod a negativizmust, és mosol fel az drogproblémákkal küzdő barátod után, aki meglepő módon minden segítséged és önfeláldozásod hatására sem megy el az elvonóra, viszont te már a végkimerülés szélén vagy mind érzelmileg, mind fizikailag. Beállva üvöltözik veled, ha nem hallgatod végig a két órás monológjait munkaidőben, majd utána még két órán át hallgathatod az önsajnálatot hogy neki milyen rossz, hogy ordított veled. Éveken át megértően beszélgetsz a szomszéddal a párkapcsolati problémáiról, utánaolvasol, felkészülsz, megosztod a sajátélményt, ő öt évvel később elválik, és rád akaszkodik, mert magányos és nem akar saját magával egyedül lenni. A párod mentális problémákkal küzd, mellette állsz, nem mászik ki, magával ránt. Szakítasz vele, csodával határos módon hirtelen elmegy terápiába és felível az élete, a tied meg lefele, mert beleroppantál. Anyád hitelt vett fel egy második lakásra amit nem tud fizetni, ezért megkér, hogy vállalj kezességet az adósságáért. El kell adnod emiatt a kocsid végül.
  • Nem kommunikálod az érzelmi szükségleteid a legközelebbi kapcsolataidban. A többieké úgyis fontosabb, majd te azokat kielégíted, úgyis ezért szeretnek, mert te ilyen empatikus meg segítőkész meg megértő vagy. Közben gyűlik benned a megvetés és a neheztelés, egyszer csak robbansz, senki nem érti mi ütött beléd. Megrémülsz, azonnal visszakozol, minden marad a régiben, a te érzelmi szükségleteid nem elégülneki ki. Nem is gondolod, hogy jogod van az ilyesmihez, vagy hogy vannak szükségleteid. Néha szomorú vagy, azt hiszed, ilyen az élet, vagy hogy a partnerednek magától kéne rájönnie, hogy neked mi is kell, gondolatolvasással, hiszen ha szeret, vegye észre. Nem gondolatolvasó, te csalódott vagy, hogy nem szeret. Elvárod, hogy valaki más felismerje a szükségleteid anélkül, hogy tisztán és érthetően elmondanád neki ezeket.
  • Elkerülöd a nehéz beszélgetéseket, mert félsz a konfrontációtól és attól, hogy valakinek nem elégíted ki épp az összes igényét tökéletesen és emiatt majd jól nem szeret. Ez a fenti érzelmi szükségletek kielégítetlenségéhez vezet, és az őszinte kommunikáció hiányához. Kialakít egy látszat-konfliktusmentes kapcsolatot, amiben a partnered generálja folyamatosan a konfliktusokat aktívan, te pedig maximum passzív-agresszívan támadod, vagy lenyeled a békákat és éjszaka álmatlanul forgolódsz a brekegésük miatt.
  • Sokszor képtelen vagy őszinte lenni. Nem beszélsz a problémáidról, az érzéseidről (főleg, ha negatívak), arról, ha valakivel gondod van vagy nem értesz egyet. Nem mersz a saját igényeidről vagy preferenciáidról beszélni, attól félvén, hogy elveszíted mások szeretetét, vagy megbántod őket. Hazudsz arról, hogy hol vagy kivel voltál, mert attól félsz, hogy megtorlás fogja követni. Egy idő után azt sem mered elmondani őszintén, hogy mit ettél ebédre, már szinte rutinból, mert úgyis lenne azzal is a környező embereknek valami baja. Félsz nemet mondani, és helyette vagy igent mondasz, vagy inkább azt mondod, hogy “nem érek rá, nem leszek azon a héten a városban”. A “Nem.” az egy teljes, egész magyar mondat. Nem kötelességed válaszolni emberek kérdésére, nem kötelességed megtenni, amit kérnek, nem kötelességed kielégíteni a szükségletüket. Érdemes a “nem”-et olyan embereken gyakorolni először, akikhez semmi közöd és sosem látod őket többet, akár embereknek az utcán amikor megkérdezik megmondod-e mennyi az idő, vagy eladóknak a boltban, bármi ilyesmi. Hülye érzés lesz elsőre, tizedikre is, utána már nem, és akkor lehet gyakorlatba ültetni, és ténylegesen nemet mondani éles helyzetekben, amikor valamit nem akarsz. Magyarázkodás, bocsánatkérés, és egyebek nélkül.

Fontos:

A tanácsok az énhatárok megerősítésére viszonylag biztonságos emberekkel szemben alkalmazandók. Ha abuzív, vagy bántalmazó kapcsolatban vagy, akár legyen ez pár- vagy munkakapcsolat, és félted a saját, vagy szeretteid biztonságát, egészségét vagy életét, akkor ne abban a kapcsolatban kezdd el próbálgatni az énhatáraid, mert ez általában az abúzus fokozásához, eszkalációjához vezet. Amennyiben van erre lehetőséged, keress fel egy – a helyzetedhez releváns – bántalmazottakat segítő szervezetet (NANE, Patent, TASZ, stb.), és vedd velük végig, hogy mit tudsz tenni, hogy a lehetőségekhez mérten ép bőrrel kikerülj ebből a helyzetből amikor készen állsz rá.

Reklámok

Kommunikációs és szociális bántalmazás 1.

Ez a fajta bántalmazás hatással van arra, hogy hogyan szocializálódsz, hogy látod saját magad egy társadalmi csoporton belül, a kifejezőképességedre és kommunikációs képességeidre.

Ha ezekből 5, vagy több jellemző rád, akkor bántalmazott vagy és a bántalmazód szabotálta azon képességeid egészséges kifejlődését, amelyek lehetővé tennék, hogy kifejezd a saját gondolataid és érzéseid, kommunikálj és társasági életet élj másokkal. Máshogy mondva: nem, nem úgy születtél, hogy képtelen vagy kifejezni magad, vagy értelmesen kommunikálni, vagy kapcsolatokat kialakítani, hanem a képesség kifejlesztése lett kezdetektől fogva gátolva benned.

Ezeken a képességeken a bántalmazás következményeként fellépő C-PTSD, depresszió, szorongás, stb. általában rontani szokott amúgy is, szóval az is lehetséges, hogy a bántalmazás következményeként romlanak az amúgy egészségesen működő ilyen jellegű képességek.

A fent írtak természetesen nem azt jelentik, hogy terápiával és önfejlesztéssel ne tudnád ezeket a képességeket kifejleszteni, vagy javítani. Azt viszont igenis jelenti, hogy megtagadtak tőled valamit, ami minden embernek joga: a másokkal való egészséges kapcsolatépítés és önkifejezés képessége.

Először a kommunikációs bántalmazásról írok.

Kommunikációs bántalmazás

  • A bántalmazó büntet, mert nem mutatsz elegendő érdeklődést a mondanivalója iránt.
    Akkor is, ha három órája kell vigyázállásban hallgatnod, hogy épp mit gondol egy számodra teljesen irreleváns témáról és nagyon kell pisilned.
  • A bántalmazó akarja meghatározni, hogy szerinte mi a helyes és kívánatos reakció részedről az ő viselkedésére, vagy beszédstílusára.
    Természetesen mindez a kitörő lelkesedés, a hálától térdre zuhanás, vagy legalábbis az áhítat.
  • A bántalmazó megaláz, mert kimutatod az örömöd, vagy lelkesedésed.
    Kivéve, ha neki örülsz. Mert akkor ki kell. Lehetőleg egyetlen nem bántalmazással töltött óráig napokig kell hálálkodnod, ha tortát is kaptál, akkor hónapokig. Ha lisztből készült tortát kaptál miközben gluténérzékeny vagy, és beléd tömte, akkor főleg.
  • A bántalmazó megszégyenít, mert nem veszel eléggé lelkesen részt valamiben, amiben szerinte kéne.
    A lelkedet akarja. Őszintén, szabad akaratból kell lelkesedned azok iránt, amikre ő kötelez.
  • A bántalmazó bizonyos arckifejezésekért büntet.
    Ha csak simán semleges arcot vágsz, vagy épp bambulsz a levegőbe, az is személyes inzultus számára, de ha esetleg szomorúságot, vagy dühöt mutatsz ki, akkor elszabadul a pokol. Ha rossz kedve van, és örömöt, vagy nyugodtságot mutatsz ki, akkor főleg.
  • A bántalmazó büntet, mert bizonyos érzelmi reakciókat mutatsz a szavaik vagy tetteik következményeképp.
    Ha bántalmaz, és szomorú vagy, akkor még több bántalmazásra számíthatsz.
  • A bántalmazó elvárja, hogy nyomd el az összes érzelmed, kivéve amiket kényelmesnek talál.
    Általában semmilyen érzelmet nem talál kényelmesnek, mert az azt jelenti, hogy vannak érzéseid, és nem szereti, ha erre emlékezteted. A legjobb a körülbelüli semleges láthatatlanság. Kivéve a dicsőítés, ami definíció szerint nem érzelem.
  • A bántalmazó büntet, mert ellentmondasz neki, vagy bármilyen módon megkérdőjelezed, amit mond.
    Szerinte ő tudja jobban. Eleve, megszólaltál.
  • A bántalmazó büntet, mert szembesíted a hazugságaival.
    Ha intelligenciát lát rajtad, az felbőszíti, mert fenyegetve érzi a felsőbbrendűségét. Ha rámutatsz arra, hogy tudod, hogy manipulál, vagy hazudik, akkor elrontottad a játékát.
  • A bántalmazó másokhoz hasonlítgat, hogy rámutasson mennyivel kevesebb vagy, mint mások, vagy mennyivel rosszabb ember vagy.
    Legalább addig is leköt téged az, hogy megpróbálj még jobb emberré válni, hátha akkor nem bántalmaz (annyira), ő addig nyugodtan sütkérezhet más emberek társaságában, és amíg rossz embernek gondolod magad, addig nem is gondolkodsz azon, hogy esetleg nem ez a bánásmód lenne az alap veled szemben.
    Alapszabály: a testvéred mindig mindenben jobb mint te vagy. A szomszéd is.
  • A bántalmazó mindenfajta tapasztalatlanságot, információhiányt, fejlesztendő készséget arra használ fel részedről, hogy idiótának, vagy csődtömegnek állítson be és megalázzon.
    Ha nem tudod fejből a komplett MÁV-menetrendet, hülye vagy. Ha a még meg sem hirdetett esemény részleteit nem tudod, akkor is. Ha egész életedben be sem engedett a konyhába mert úgyis elrontasz mindent, de nem tudsz főzni, az a te hiányosságod. Ha nem tudod, hogy érdemes megnyerő módon kommunikálni másokkal mert ki se tehetted kb. a lábad a házból, akkor bunkó vagy.
  • A bántalmazó eléri, hogy folyamatosan arra gondolj kommunikáció vagy társasági esemény közben, hogy biztosan mindenki észreveszi, hogy valami gáz a viselkedésedben, a kinézetedben, vagy a hanghordozásodban.
    A folyamatos önmonitorozás kimerítő, úgyis találsz magadban hibát, és minél jobban figyeled saját magad folyamatosan, annál több hibát fogsz véteni, mert az emberi agy képtelen ennyi dolgot figyelni egyszerre. Ha nagyon arra koncentrálsz hogy hogy is kell járni, akkor elesel, ez a társasági készségekkel is így van. Ha pedig eléggé gáznak érzed magad eleve, akkor úgyse fogsz merni társasági eseményben aktívan részt venni.
  • A bántalmazó eléri, hogy úgy érezd, mindenki ugyanannyira élesen észreveszi a hibáid, mint ő.
    És ő cserébe mégis milyen jó fej, hogy egyáltalán elvisel. De bezzeg mások, na ők aztán nem viselnének el. Így is csak azért teszik, mert ő ott van veled és némileg tompítja a hibáid.
  • A bántalmazó addig erőlteti, hogy kizárólag azzal foglalkozz, hogy ő hogyan vélekedik rólad, hogy képtelen vagy arra fókuszálni, amit kifejezni, mondani, vagy csinálni szeretnél.
    “Mit csinálsz már megint? Hogy nézel ki? Köszöntél Juci néninek is? De biztos vagy benne hogy hallotta is? Miért nem ülsz már le az ebédlőasztalhoz? Vedd le azonnal ezt a pulóvert. Egyél már hát mindenki eszik. Köszönjél már Juci néninek na. Hogy eszel? Te most képes lennél evés közben köszönni? Nem látod, hogy mennyire modortalannak tart most mindenki, hogy nem köszöntél és már eszel is? Ne tedd szét a lábad. Ne vágjál képeket hogy néz az már ki. Juci néni biztos azt gondolja, hogy nem szereted.”
  • A bántalmazó megfigyel téged, miközben meg vagy róla győződve, hogy senki nem lát, majd megaláz / bántalmaz amiatt, amit akkor tettél, amikor azt hitted, hogy biztonságban egyedül vagy.
    Szerinte végtelenül röhejes voltál, hogy a kedvenc számodra táncoltál a szobában és milyen szar hangod van ahogy énekeltél hozzá. Látta ám, hogy piszkálod az orrod. Nem mostad meg elég alaposan a hasad zuhanyzás közben.
  • A bántalmazó azáltal, hogy rendszeresen “rajtakap” és megbüntet olyankor, amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy, eléri, hogy folyamatos megfigyelés és megítélés tárgyának érezd magad.
    Anya mindent lát és mindent tud rólad, akkor is, ha te azt hiszed hogy nem. Súlyosbítva: ha Anya nem lát mindent, a vallásodnak megfelelő istenség akkor is lát és megítél.
  • A bántalmazó nem veszi figyelembe a szükségleteid kifejezést vagy az érzéseid. Ezáltal azt tudatosítja benned, hogy a saját szükségleteid és érzéseid egyáltalán nem fontosak, és ha egyáltalán hangot mersz adni valamelyiknek, akkor vagy hülye vagy, vagy egyenesen bűnös.
    Ha a már négy órája tartó vigyázállásban kiselőadáshallgatás közben szólni mersz, hogy pisilned kell akkor hülye vagy. Miért nem gondoltál erre előbb és amúgy is, nem lehet hogy neked kelljen. Valamint bezzeg ő épp süteményt szeretne enni, ja és fáj a háta is úgyhogy inkább masszírozd meg, hiszen miattad van ennyire görcsben, mert ekkora gyökér vagy.
  • A bántalmazó nem veszi figyelembe, amikor kifejezed, hogy fáj valami. Ismétlődően kitart amellett, hogy a fájdalom kifejezését azonnal hagyd abba, hogy nincs semmilyen okod kifejezni, hogy bosszantod azzal, hogy kifejezed, sőt, gonoszságnak, vagy személyes támadásnak veszi.
    Ha azt mondod fáj, akkor őt akarod bántani. Sőt, előre megfontolt aljasságból szenvedsz, hogy tönkretedd az életét.
  • A bántalmazó a fájdalmad kifejezése következményeképp sokkal súlyosabban bántalmaz, mint amennyire kifejezted, hogy fáj valamim. Ezzel eléri, hogy rettegj a fájdalom bármilyen kimutatásától, mert akkor még súlyosabb büntetésre számíthatsz.
    Ha sírsz, akkor kapsz még. Ha elmondod, hogy félsz tőle, akkor majd ad valódi indokot arra hogy félj.
  • A bántalmazó az érzelmeid kifejezését személyes inzultusnak tekinti. Azzal vádol, hogy szándékosan bántalmazod őt, és ezért szerinte büntetést érdemelsz.
    Bármilyen olyan érzelemkifejezés, ami épp nem őt szolgálja, személyes támadás. Emlékezteti, hogy emberi lény vagy, vagy bizonyítéknak látja arra, hogy alacsonyabbrendű vagy, mint egy ember. Lényeg a lényeg: meg kell torolnia, hogy még egyszer eszedbe sem jusson.
    Ennek általában az az eredménye hosszú távon, hogy a bántalmazott képtelen felismerni, megnevezni, megélni, és kezelni a saját érzelmeit, minősített esetben keveri őket egymással és hemzseg a helyettesítő érzelmektől és azok kifejezésétől (például nevet ha szomorú, vagy bánatosnak érzi magát miközben valójában dühös).

Komplex poszttraumás stressz szindróma (C-PTSD)

Definíció:

A komplex poszttraumás stressz szindróma (Complex Post-Traumatic Stress Disorder (C-PTSD)) egy pszichológiai sérülés. Ennek áldozatai azok, akik hosszasan voltak kitéve szociális vagy interperszonális traumának, az önrendelkezési joguk elvesztésének, fogságnak vagy bezártságnak, kivitelezhető menekülési út nélkül, vagy legalábbis a menekülési lehetőség tartós elvesztésével.

Bevezetés a C-PTSD-be:

A komplex poszttraumás stressz szindróma (C-PTSD) kialakulásának eredete az, hogy az áldozat krónikus, vagy hosszan tartó érzelmi traumának volt kitéve, mely felett vagy alig, vagy egyáltalán nem volt kontrollja, és amiből nem volt esélye kimenekülni, vagy legalábbis alig volt rá reménye. Pár példa ilyen esetekre:

  • párkapcsolatban elszenvedett érzelmi, fizikai, vagy szexuális abúzus
  • gyerekkorban elszenvedett érzelmi, fizikai, vagy szexuális abúzus
  • elrablás vagy bezárva tartás
  • rabszolgaság vagy kényeszermunka
  • hosszan tartó bebörtönzöttség és kínzás
  • személyes határok ismételt megsértése
  • hosszan tartó tárgyiasítottság
  • gázlángolásnak és hamis vádaskodásnak kitettség
  • hosszan tartó kitettség inkonzisztens viselkedésnek, mint például:
    • húzd meg – ereszd meg viselkedés
    • hirtelen váltogatása az agresszív, illetve a behálózó viselkedésnek
    • ciklikus erőszak, vagyis a következők ismétlődése:
      1. feszültség növekedése
      2. bántalmazási aktusok jelentkezése
      3. mézeshetek korszaka
  • mentálisan beteg, vagy krónikus beteg családtag hosszan tartó ellátása
  • hosszan tartó krízishelyzet

Amikor az áldozatok hosszú ideje vannak csapdában egy olyan helyzetben, ami fölött alig, vagy egyáltalán nincs kontrolljuk akár a helyzet elején, közepén, vagy végén, intenzív rettegést élnek át akkor is, amikor már eltávolodtak az adott helyzettől. Ez azért van, mert pontosan tudják, hogy a dolgok mennyire szörnyűek lehetnek. Azt is tudják, hogy erre minden esély megvan, hogy újra megtörténjen. És azt is, hogy ha ez valaha is újra megtörténik, könnyen lehet, hogy sokkal rosszabb lesz, mint korábban valaha is volt.

A C-PTSD trauma fokát nem lehet egyszerűen az elszenvedett trauma mértékével meghatározni. Nagyon fontos megérteni, hogy minden egyes embernek más a traumával szembeni toleranciaszintje. Amit az egyik ember könnyedén leráz magáról, a másik ember nem egyáltalán nem biztos. A nagyobb, vagy kisebb mértékű trauma nem feltétlenül teszi a C-PTSD-t súlyosabbá, vagy enyhébbé.

A C-PTSD-től szenvedők elnyomhatják a traumatikus eseményekre adott érzelmi válaszaikat bármiféle feloldás nélkül vagy azért, mert úgy hiszik, hogy az egyes különálló esetek önmagukban nem is tűnnek annyira nagy dolognak, vagy azért, mert nem látnak számukra elérhető kielégítő feloldási vagy megoldási lehetőséget. Ennek az “érzelmi csomagnak” az elnyomása hosszú időn keresztül folytatódhat, amíg nem történik egy olyan esemény, ami az “utolsó csepp a pohárban”, vagy amíg az áldozat nem kerül egy biztonságosabb érzelmi környezetbe, ahol is a gát elkezd átszakadni.

A “Komplex” szó a Komplex posztraumás stresszindrómában leírja, hogy milyen kölcsönhatásban vannak egymással az egymásra rakódott traumarétegek. Néha tévesen úgy vélik, hogy az áldozatot a legfrissebb traumatikus esemény kényszerítette térdre. Viszont ha csak a legutóbbi eseménnyel foglalkozunk, az áldozat úgy élheti meg, hogy invalidáljuk a korábbi szenvedéseit. Éppen ezért nagyon fontos felismerni, hogy a C-PTSD-vel küzdők egyszerre élhetik át az összes elszenvedett traumával kapcsolatos érzéseiket, akkor is, amikor csak a legutolsó eseménnyel próbálnak foglalkozni.

Ez a legfontosabb faktor, ami megkülönbözteti a C-PTSD-t a klasszikus PTSD diagnózisától – ami tipikusan egy érzelmi reakció egy egyszeri, vagy alacsony számú traumatikus eseményre.

A C-PTSD és a PTSD közötti különbségek:

Habár hasonlóak, a C-PTSD kissé eltér a jóval ismertebb és szélesebb körben diagnosztizált PTSD-től mind a kiváltó okokban, mind a tünetekben.

A C-PTSD inkább krónikus, ismétlődő stresszre kialakult reakció, amiből alig van esély a menekülésre. A PTSD egyszeri traumatikus esetek, vagy rövid időtartamú extrém stressz vagy trauma eredménye.

Egy intenzív háborús bevetésből hazatérő katona mutathat PTSD-vel összefüggő tüneteket, viszont egy hosszú évekig fogságban tartott háborús hős valószínűleg a C-PTSD tüneteit is mutatja.

Hasonlóképpen a fentiekhez, egy gyerek, aki keresztülment azon, hogy látta a jóbarátját meghalni balesetben, PTSD tüneteket mutathat, de egy olyan gyerek, aki abuzív családban nőtt fel, ezen felül a C-PTSD tüneteit is mutathatja. Ezeket a tüneteket az alábbiakban sorolom fel:

Milyen érzés a C-PTSD:

A C-PTSD-ben szenvedők bizonytalannak, vagy labilisnak érezhetik magukat, mintha bármikor abba a kínos helyzetbe kerülhetnének, hogy nyilvánosan összeomlanak érzelmileg, vagy bármelyik pillanatban elsírhatják magukat. Úgy érzik, nem szerethetőek, vagy bármit is tesznek, akkor sem lehetnek soha “elég jók” mások számára.

A C-PTSD-ben szenvedők kényszert érezhetnek arra, hogy távol kerüljenek másoktól és egyedül lehessenek, hogy senki ne lehessen tanúja annak, ami jön. Félnek közeli barátságokat kialakítani, hogy ezzel megelőzzék a veszteséget, ha beüt egy újabb katasztróva.

A C-PTSD-ben szenvedőkúgy érezhetik, hogy minden egy szempillantás alatt összeomolhat, és nem lesznek képesek kezelni a legegyszerűbb feladatokat vagy problémákat sem. Túlságosan leterheli őket az otthoni abúzus ahhoz, hogy energiájuk maradjon a munkahelyi vagy iskolai sikerek eléréséhez.

A C-PTSD jellemzői:

Hogyan jelenhet meg az áldozatokban ahogy az idő telik:

Befelé irányuló düh: Evési zavarok. Depresszió. Szerhasználat / Alkoholizmus. Csavargás. Tanulmányok félbehagyása / Munkahely otthagyása. Promiszkuitás. Kodependencia. Lábtörlő szindróma (nem megfelelő partnert választ, mindenáron megpróbálja kielégíteni egy olyan ember igényeit akit soha nem lehet kielégíteni, megpróbálja megjavítani az elsődleges kapcsolatot)

Kifelé irányuló düh: Lopás. Rongálás. Erőszak. Kontrollmániássá válás.

Egyéb: Tanult hipervigilancia (folyamatos felfokozott figyelem, készenléti állapot). Csökkent ítélőképesség vagy a valóság ignorálása másokkal kapcsolatban (főleg romantikus partnerekkel kapcsolatban). Hatalompozíciókat és/vagy kontrollpozíciókat keres: olyan foglalkozás vagy hobbi választása, ami esetlegesen fizikai veszélybe sodorhatja az illetőt. Olyan foglalkozást, vagy hobbit választ, amiben “megjavíthat” embereket (pl. pszichológus, mediátor).

Alacsony önértékelés: Negatív irányba torzult énkép, amely inkonzisztens a valósággal.

Csőlátás: Tendenciózusan egyetlen aggodalomra vagy problémára koncentrál, míg elhanyagol vagy mellőz más fontos prioritásokat.

Dependencia vagy függőség: A felnőtt egyén krónikusan, vagy helytelenül rá van utalva egy másik felnőtt egyénre a következők valamelyikében vagy mindegyikében: egészség, önfenntartás, döntéshozás, személyes jól-lét, érzelmi jól-lét.

Depresszió (nem poszttraumás): A hangulati és az érzelmi élet zavara, a gondolkodás meglassulása és az aktivitás csökkenése jellemzi. Olyan állapot, amelyben az élet sivárnak, terhei nyomasztónak tűnnek. Ez a permanens szomorú állapot nem feltétlenül korrelál a körülmények ténylegesen nyomasztó voltával, vagy időtartamával, hanem annál súlyosabb, és hosszabb ideig tart.

Elkerülés: Védekező mechanizmusként hátrébb lép a kapcsolatból, hogy csökkentse a visszautasítás, felelősség, kritika, vagy túlzott megismerés veszélyét.

Fantáziavilágba menekülés: Képzeletben egy boldogabb, reményteljesebb világban él, és zaklatottan érzi magát, ha kiszakítják onnan.

Félelem az elhagyatottságtól: Abban az irracionális hitben él, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet az a küszöbön álló fenyegetés, hogy elutasítják, eldobják, elhagyják, vagy helyettesítik valaki mással.

Hibáztatás: Ismételten a probléma létrejöttéért felelős embert vagy embereket próbálja felismerni és megnevezni ahelyett, hogy a probléma kezelésére és megoldására keresne módszereket.

Hipervigilancia (folyamatos felfokozott figyelem, készenléti állapot): Folyamatosan fennálló, egészségtelen szintű érdeklődés, feszült odafigyelés és azonnali reagálás mások viselkedésére, megjegyzéseire, gondolataira, érdeklődésére, érzelmeire.

Identitászavar: Pszichológiai kifejezés, ami önazosságzavarra, inkonzisztens vagy széttöredezett személyiségre, az azonosságtudat zavarára utal.

“Irányíts engem” szindróma: Tendenciózusan olyan emberekkel alakít ki és tart fenn kapcsolatot, akik kontroll-mániások, narcisztikus személyiségzavarban szenvednek, antiszociálisak, vagy veszélyesen viselkednek.

Katasztrofizálás: Szokása, hogy automatikusan a “lehető legrosszabb” helyzetre próbál felkészülni minden esetben, illetve helytelenül enyhe illetve közepes eseményeket azonosít katasztrofális eseményekként.

Öngyűlölet: Extrém mértékben gyűlöli és elutasítja saját magát, a tetteit, az etnikai vagy demográfiai hátterét.

Pánikrohamok: Rövid intenzív félelemmel teli vagy szorongásos epizódok, melyeket gyakran fizikai tünetek kísérnek, mint például hiperventilláció, remegés, izzadás, hidegrázás, hányinger, gyomorégés, szédülés.

Perfekcionizmus: Az a maladaptív gyakorlat, hogy saját magát egy irreális, elérhetetlen vagy fenntarthatatlan követelményrendszerhez viszonyítja (és folyamatosan el is várja saját magától mindezt). A perfekcionizmus által érintett területeken általában magasan kiemelkedik szervezettség, rendezettség vagy eredményesség szintjén, viszont ezzel együtt más területekkel kapcsolatban elhanyagolja magát. Például példásan teljesít a munkahelyén, “tökéletes” barát és családtag, de nem törődik az egészségével, a megfelelő mértékű pihenéssel, vagy a csak számára személyesen fontos dolgokkal.

Szelektív emlékezet és szelektív amnézia: Az emlékeket, tapasztalatokat szelektíven kezeli, hogy azok így megerősítsék az előítéleteit, vagy egy bizonyos világképet vagy önképet. (Például ha azt gondolja magáról, hogy nem szerethető, akkor azokra az emlékekre fókuszál, ahol valaki ezt a hiedelmét megerősíti, míg azokat az élményeket elfelejti, amik ezt a hiedelmet gyengítenék.)

Tagadás: Szentül meg van győződve, vagy legalábbis szereti rendszeresen elképzelni, hogy egy fájdalmas vagy traumatikus körülmény, esemény, vagy emlék nem létezik, vagy nem történt meg.

Tanult tehetetlenség: Meggyőződése, hogy nem rendelkezik a helyzet feletti kontrollal, még akkor sem, amikor valójában (már) igen.

A C-PTSD okai:

A komplex poszttraumás stressz szindróma (C-PTSD) kialakulásának eredete az, hogy az áldozat krónikusan hosszú ideig, vagy szüntelenül érzelmi traumának vagy abúzusnak volt kitéve, melyből nem volt esélye rövid úton kimenekülni, vagy legalábbis nem volt számára ismert a menekülés módja.

Nem teljesen ismert még, hogy a C-PTSD áldozatokat milyen súlyos neurológiai sérülés érhette.

A C-PTSD kezelése:

Egyelőre kevesen kutatják klinikai környezetben a C-PTSD kezelését. Általánosságban véve a következők javasoltak:

  • Az áldozat eltávolítása a traumatikus és/vagy abuzív környezetből, ennek a forrásától, és az ezzel szembeni azonnali és teljes körű védelem.
  • Elismerése annak, hogy a trauma valóságos, fontos, és nem megérdemelt.
  • Elismerése annak, hogy a trauma olyan forrásból érkezett, ami erősebb / nagyobb hatalommal rendelkező volt, mint az áldozat, és ezért nem lehetett elkerülni.
  • A C-PTSD “komplex” természetének elismerése – vagyis hogy a korábban elszenvedett traumák hatása olyan döntésekhez vezethette az áldozatot, amely még több, nem megérdemelt trauma elszenvedéséhez vezethetett.
  • Az utólagos maradványproblémák közötti határozott különbségtétel:
  • amelyeket az áldozat képes megoldani (mint például önismeret, személyiségfeljesztés)
  • amelyeket az áldozat nem képes megoldani (mint például egy személyiségzavaros családtag viselkedése)
  • Elismerése annak, hogy a traumából történő felépülés nem könnyű vagy egyértelmű, és jelentős idő- és energiabefektetéssel jár.
  • Az elvesztett és vissza nem szerezhető dolgok, érzések, élmények, stb. elgyászolása.
  • Azon dolgok azonosítása, melyek elvesztek, de vissza lehet őket szerezni, állítani. stb.
  • A felépülési programnak azokra a faktorokra kell fókuszálnia az egyén életében, melyek az ő kontrollja alatt állnak.
  • Támogató környezetbe helyezés, ahol az áldozat felismerheti hogy nincs egyedül, értékelik és elismerik a sikereit, támogatást és validációit kap a küzdelmeivel, nehézségeivel kapcsolatban.
  • Szükség szerint egyéni terápia az önismeret és önfelfedezés elősegítésére.
  • Szükség szerint antidepresszáns gyógyszerek felírása.

Mit tegyek, ha C-PTSD-m van?

  • Távolítsd el magad az elsődleges abuzív szituációból, vagy az elsődleges abúzusból eredő másodlagos abuzív szituációkból.
  • Menj terápiába.
  • Beszélj róla.
  • Írj róla.
  • Meditálj.
  • Mozogj.
  • Írd át a sorskönyvedet.

Mit NE tegyek, ha C-PTSD-m van?

  • Ne maradj az abuzív szituációban.
  • Ne tartsd magadban.
  • Ne fojtsd el.
  • Ne veszélyeztesd saját magad.
  • Ne zárd el magad a külvilágtól és a segítségtől.
  • Ne abuzáld saját magad.
  • Ne folytasd az erőszak ciklusát.

Mit tegyek, ha ismerek valakit, akinek C-PTSD-je van?

  • Légy együttérző.
  • Ha segítséget kér, segíts.
  • Hallgasd meg figyelmesen, most nem te vagy a fontos.
  • Validáld az érzéseit és a tapasztalatait.
  • Ha vannak, oszd meg a hasonló tapasztalataid, ha érdeklődik, vagy ha azt hiszi, egyedül van a problémáival.
  • Segíts a gyakorlatban, amikor az megfelelő és nem sodrod vele veszélybe (terápiát keresni, albérletet keresni, segíteni a költözésben, stb), de mindezt úgy, hogy nagyon vigyázz, hogy ne csorbítsd a saját cselekvő- és döntésképességébe vetett amúgy is ingatag hitét. Ha helyetted oldod meg a dolgokat, azzal rontasz a problémán.
  • Légy türelmes.
  • Érezze, hogy mellette állsz.

Mit NE tegyek, ha ismerek valakit, akinek C-PTSD-je van?

  • Ne moralizálj
  • Ne beszélj megkérdőjelezhetetlen értékekről.
  • Ne próbálj hittéríteni.
  • Ne mondd, hogy lépjen túl rajta, hogy legyen ő a nagyobb ember, hogy járjon elől jó példával, hogy dobja vissza kenyérrel.
  • Ne mondd, hogy bocsásson meg.
  • Ne akard elérni, hogy kibéküljön az elkövetővel.
  • Ne ajánlj bombabiztos megoldásokat
  • Ne vedd ki a kezéből az irányítást. Eddig pont ugyanazt tette vele az elkövető is.
  • Ne ítélkezz. Az abuzert se ítéld el, maximum az abuzív viselkedést, azt viszont határozottan.
  • Ne akard erőszakkal “megmenteni”, ha még nem kész rá.
  • Ne arra használd a helyzetet, hogy megmutasd mennyire segítőkész, okos, rátermett, művelt, áldozatkész, jó ember vagy. Ez nem az önfényezésedre kapott lehetőség.
  • Ne veszélyeztesd, ha még benne van a bántalmazó szituációban. Tapasztalatok alapján az abuzív környezetből való kilépés után a legnagyobb az esély az erőszak eszkalálódására, illetve akár az élet veszélybekerülésére is.

Innen

A passzív elkövető, vagy csendes társ

A passzív elkövető, vagy csendes társ pontosan az, mint amit a megnevezés jelent: ő maga is elkövető, a bántalmazó társa a bántalmazásban. Lehet bármely rokon: nagyszülő, testvér, nagynéni, de leggyakrabban a másik szülő. Szemet huny a bántalmazás felett, nem védelmez meg az abúzustól, vagy ami még rosszabb: feláldoz azért, hogy ő maga megússza a bántalmazást. A passzív elkövető felmenti magát azon szülői felelősség alól, hogy megvédje a saját gyerekét.

Általában a családi dinamikában a fő bántalmazóval ellentétben visszahúzódónak, békeszeretőnek, mély érzésűnek, kicsit szerencsétlennek, bénácskának, sajnálni valónak, patetikusnak, szenvedő félnek, barátságosabbnak tűnik. Valójában ugyanolyan tökéletes manipulátor, mint az aktív elkövető, csak mások az eszközei.

Pajzsként tart saját maga és a bántalmazó közé: Amint a bántalmazó dühödten hazaér, közli vele, hogy már megint rossz jegyet kaptál. (Az élelmesebbje előtte kedvesen megfogja a vállad, együttérzően a füledbe búgja, hogy hát igen a tanárnő tényleg igazságtalan volt, de ő így is szeret, meglátod apa is megérti, de azt lásd be hogy nem illik titkolózni előtte, majd egy határozott mozdulattal fizikailag is a kettőjük közé tol.) Ezáltal a harag és az agresszió rád zúdul, ő pedig még egy napot túlélt. Te kihevered, gyerek vagy, és hát elvégre megérdemled, ha jobban tanultál volna, most nem lennél ekkora pácban, hiszen tudod apádat mennyire érzékenyen érinti az ilyesmi, amúgy is nehéz napja volt a munkahelyen, kellett most neked ez? A saját felelősségét jótékonyan elfelejti, viszont utána ismét együttérzően búghat, hogy hát igen, nehéz apáddal, de mi tartsunk össze. Benned újra felcsillan a remény, hogy hát akkor mégis legalább anya szeret, legközelebb mégis meg fog védeni, hát egy csapat vagyunk. Aztán ismét csalódsz úgy tíz perc múlva. Az érzelmi hullámvasút pedig annyira lefoglal, hogy nem veszed észre: két bántalmazód van.

Ő csak próbálja fenntartani a békét: Inkább azt erőlteti, hogy törődj bele az abúzusba, semhogy a bántalmazót szólítaná fel, hogy hagyjon fel a viselkedésével. Bűntudatot kelt benned, ha megpróbálod elkerülni a bántalmazót vagy a bántalmazást. Ha megpróbálsz kimászni az adott helyzetből, visszamanipulál bele. Elmehet akár odáig is, hogy mikor megpróbálsz vele kettesben megbeszélni egy közös ebédet, kávézást, “elfelejti”, hogy a beleegyezésed nélkül meghívta a másik szülődet is, hiszen szegény biztos szomorú lett volna, ha megtudja hogy nélküle szerveztetek programot.

Verbálisan felmenti a bántalmazót: Hát anyád mindig is kicsit hirtelen természetű volt. Nem tehet róla, hogy ilyen, nehéz gyerekkora volt. Kissé labilis szegény, értsd meg. Nagyon büszke ember, megalázó számára bocsánatot kérni. Ez ilyen tudatalatti dolog, nem is tudja mit csinál.

Téged hibáztat az abúzusért: Apád úgy érzi, eltávolodsz tőle, ezért szomorú és ijedt, ezért viselkedik így. Nem értetted meg őt, és elkeseredésében már nem tudta mit tegyen. Szándékosan provokáltad. Ha többet/jobban/még inkább valamilyen lettél volna, most nem lennél ebben a helyzetben, kérj bocsánatot, de őszintén. Irigyel téged és nem tudja kezelni a helyzetet, nem kellett volna ennyire odalenned magadért.

A szemedbe hazudik és letagadja a bántalmazás tényét, habár ott állt melletted, amikor az történt: Ő nem emlékszik ilyesmire, biztos rosszul emlékszel. Nem is mondott ilyet, hanem azt mondta, hogy. Ha megütött volna, most sírnál és hát nem is sírsz. Már megint hazudozol, micsoda viselkedés ez, meg ne halljam még egyszer. Apád márpedig nem tehetett ilyet, nem ilyen ember.

Lekicsinyli, invalidálja a veled történteket: Túlérzékeny vagy. Mindent túlreagálsz. Szereted kiszínezni a történeteket, élénk a képzelőerőd. A bolhából is elefántot csinálsz. Megpróbálod magadra terelni a figyelmet azzal, hogy füllentesz. Bezzeg ők úgy nőttek fel, hogy mindent megtettek a szüleikért, te meg ilyen elkényeztetett vagy.

Elhiteti veled, hogy csak neked van problémád a bántalmazóddal: Mindezt annak ellenére teszi, hogy minden bizonnyal többen is panaszkodtak már a viselkedésére, együtt néztétek végig, ahogy egyik “barátsága” megy tönkre a másik után, ahogy “véletlenül” nem válaszolnak a rokonok a telefonhívásokra, levelekre, meghívásokra.

Fontosnak tartja a külvilág véleményét: Elmagyarázza, hogy nem szabad kiteregetni a családi szennyest. Nem illendő drámát csinálnod egy nagy családi összejövetel kellős közepén, majd otthon megbeszéled mi ütött beléd már megint. Jobb lenne ha nem mondanád el senkinek, hogy anyád hogy viselkedett veled (még jó, hogy öt perccel ezelőtt még azt állította, hogy az adott dolog meg sem történt), mégiscsak egy család vagytok, összetartás, szeretet, ne alázzuk meg szegényt ilyenekkel, hogy nézne az ki, mit gondolnának mások.

Mindennél fontosabbnak tartja a bántalmazóval való kapcsolatát, valamint azt, hogy ne ő álljon a bántalmazás célkeresztjében: Ennek mindent alávet, még az állítólagosan számára legfontosabb gyerekeit is. Magának megmagyarázza, hogy ő jó ember, békeszerető, ő minden tőle telhetőt megtesz, amire csak lehetősége van megpróbálja, hát neki ennyi sikerül, neki ez jutott. Viszont feldühödött bikaként gázol át rajtad abban a pillanatban, ha megpróbálod megvédeni saját magad, vagy kiállni az igazadért. Te pedig hatalmas árat fizetsz az ő döntéséért: ő választotta, hogy hozzámegy és kapcsolatban marad a bántalmazóval, és ő választotta azt is, hogy a bántalmazó kapcsolat fontosabb számára, mint a saját gyereke, akiért pedig felelősséggel tartozna.

Vedd észre: a passzív elkövető ugyanolyan vétkes a bántalmazásodban, mint az aktív elkövető. Ez a legtöbbször sokkal fájdalmasabb felismerés, mint amikor arra ébredsz rá, hogy az aktív elkövető valójában bántalmaz téged. A passzív elkövető általában az utolsó mentsvár, a szeret engem még ha gyenge is, a mellettem állna ha tehetné, a ha kettesben vagyunk akkor szeretet van és béke – illúzióját jelenti. Ez egy nagyon erős kötelék, ha ő nem szeret, ha ő sem áll mellettem, ha ő is bántalmazó, akkor egyedül vagyok? Akkor nem szeretnek a saját szüleim? Végigjárod a gyász összes fázisát. És fáj, kegyetlenül fáj. Néha kedves, néha szeretetteljesen viselkedik, ilyenkor alkudozol, befogoda szemed-füled és ismételgeted, hogy hát mégsem volt igaz, hát mégis szeret. Aztán ráébredsz ismét, hogy nem, mégsem. Hullámvasút ez is.

A bántalmazó szülői háttérből akkor tudsz kisétálni és elindulni a gyógyulás útján, ha a helyére teszed magadban a dolgokat, ha elfogadod, hogy a passzív elkövető is elkövető. Ahogy az alkoholizmusnál is: az első, legnagyobb lépés az, hogy elismerd: baj van.

Tedd fel magadnak a kérdést: Jó ez neked így? (Az első válaszod az lesz, hogy legalább így vannak szüleim, még ha ilyenek is, legalább valami halvány reményem van, hogy majd egyszer. Majd ha _______ -t elérem majd akkor elfogadnak, szeretni fognak. Mégis a szüleim.) Átlátod, hogy ez önámítás?

Ha ez így neked nem jó, változtass. Szabad változtatnod. Szabad saját magadat előtérbe helyezned és értékelned. Szabad megvédened magad. Értékes vagy és szerethető, akkor is és főleg akkor, ha nem csinálsz lábtörlőt magadból. Ha önmagad vagy (erre nehéz rájönni, tudom).

Kezdd kis lépésekkel: Ismerd el, hogy baj van. Állítsd fel a határaid (erről is írok majd). Gyakorold a határaid betartatását számodra biztonságos személyekkel, barátokkal. Gyakorold a szüleiddel kicsiben, számodra lényegtelen dolgokban, amikkel kapcsolatban mindegy, hogy sikerül-e elsőre, vagy nem. Ezt a legtöbb ember kétévesen tanulja meg a dackorszakban, te most tanulod. Tanulható, neked is menni fog. Ha épp tudod kívülről szemlélni a dolgokat, kísérletezz: mondj nemet a passzív elkövetőnek akkor, amikor megpróbál berántani az abúzusba. Figyeld a nonverbális jelzéseit, a viselkedését. Vondle a következtetést. Erőt fog adni.

Ráismersz valakire a környezetedből?

Nem vagy egyedül.

Gyermekbántalmazás – statisztikák

Szeretnék eloszlatni néhány tévhitet a gyermekbántalmazással kapcsolatban.

A legtöbbünk úgy nőtt fel, hogy megvoltak a mindenki által ismert és rettegett mumusok: akikkel nem szabad szóbaállni, hátha rosszat akarnak. Ilyen volt a cukros bácsi (“idegenektől nem fogadsz el semmit, akkor sem ha finom“), az autóba berángató vagy elcsábító gyerekrablók (“nem mész el idegenekkel akkor sem, ha azt mondja, hogy a szüleid küldték“), a mutogatós bácsi (“szaladj el, keress egy felnőttet“), stb stb. Néhányunk szülei még odáig is eljutottak, hogy a család ismerősei között is lehetnek a gyerekre veszélyes emberek (“a szomszéd néninek sem szállsz be az autójába, nem mész el hozzájuk vendégségbe csak ha szóltál a szüleidnek“). Azt már viszont csak nagyon kevés gyerek tudja, hogy a bántalmazások nagy részéért a rokonok, családtagok, illetve legtöbbször maguk a szülők a felelősek.

Először a statisztikákból fogok idézni:

A bántalmazás típusai

Bántalmazás típusa Arány (Amerika) Arány (Magyarország)
Elhanyagolás 78,3% 48%
Fizikai bántalmazás 18,3% 25%
Szexuális 9,3% 5%
Érzelmi bántalmazás 8,5% 20%
Egészségügyi elhanyagolás 2,3% 0%
Egyéb 10,6% 2%

Az elkövető és a bántalmazott gyermek kapcsolata:

Elkövető Arány (Amerika) Arány (Magyarország)
Anya (egyedül vagy valaki mással) 42,5% 7%
Apa (egyedül vagy valaki mással) 19,6% 30%
Anya és apa együtt 19,4% 14%
Rokon, örökbefogadó, élettárs 7,3% 35%
Egyéb (óvodai dolgozó, szociális munkás, stb.) 4,7% 0%
Ismeretlen 6,5% 14%

Érdekes megfigyelni, hogy míg Amerikában az ismert gyermekbántalmazások nagy részét az anyák követik el, addig Magyarországon az apák. Szeretném kihangsúlyozni, hogy az ismert esetekről van szó. A statisztikák nem szólnak a fel nem ismert esetekről, mivel az esetek túlnyomó részében a külső szemlélők és szakemberek (orvos, óvónő, tanár, ismerősök) nincsenek tisztában a gyermekbántalmazás jeleivel, és ezért ezek az esetek sosem látnak napvilágot.

Az amerikai statisztikában azt is kiemelik, hogy az áldozatok túlnyomórészt három etnikai csoportból származnak: fehér (44.0%), hispán (21.8%), és afroamerikai (21.0%). Tehát az az általános vélekedés is téves, miszerint fehér gyerekek ritkán áldozatai a gyermekbántalmazásnak.

A magyar statisztika nem hangsúlyozza eléggé, de tény, hogy az erőszakot elkövetőknek két fő típusa van:

  1. Az aktív elkövető: aki az erőszakot közvetlenül elköveti és saját maga bántalmazza a gyermeket
  2. A passzív elkövető: aki nem védi meg a gyermeket az aktív elkövetőtől, vagy ha fizikailag meg is védi, de morálisan, érzelmileg, racionális évekkel az aktív elkövető pártját fogja

Sajnos a passzív elkövetőt általában a közvélekedés nem elkövetőnek, hanem áldozatnak tartja, pedig sokszor a passzív elkövető súlyosabb sérüléseket okozhat a gyereknek, mint az aktív. Elsőre áldozat-társnak tűnik a gyerek számára, akiben meg lehet bízni, aki majd remélhetőleg megvédi, aki nem bántja, aki kedves. Valójában pedig a passzív elkövető a védtelen gyereket használja fel a saját céljaira, mintegy emberi pajzsként állítja saját maga és az aktív elkövető közé. Amíg az aktív elkövető a gyereket bántalmazza, a passzív elkövető addig is kikerül a tűzvonalból és védettséget élvez. Erről majd írok részletesebben egy későbbi posztban.

A legkönnyebben felismerhető bántalmazási típus a fizikai bántalmazás és az elhanyagolás, mivel általában e kettőnek vannak szemmel látható jelei (sérülések, rossz egészségügyi vagy higiéniás állapot). A szexuális és érzelmi bántalmazás sokszor nem vehető észre ilyen könnyen és éppen ezért rejtve marad. A bántalmazó szülők sok esetben maguk is bántalmazó családból származnak, illetve gyakran személyiségzavartól szenvednek. Ez utóbbi fokozottan megnehezíti a bántalmazás felismerését, hiszen a személyiségzavarok egy jó része közvetetten azt eredményezi, hogy a személyiségzavarban szenvedő szülő magas szociális státusszal rendelkezik, népszerű, közkedvelt, vonzó, vagy éppen visszahúzódó. Ezek a szülők gyakran profin manipulálják a környezetüket, az érdekkapcsolataikban (rokonok, munkatársak, iskolai tanárok, referenciaszemélyek) gyökeresen eltérően viselkednek, mint otthon a négy fal között. Ha az áldozat fel is ismeri, hogy külső segítséget érdemes kérnie, kételkedéssel, hitetlenkedéssel, elutasítással találkozik. “De hát édesanyád annyira csendes asszony, sosem lenne képes az a légynek sem ártani, nemhogy megütni vagy ordibálni veled“. “Édesapád annyira művelt, nagy tudású ember, előadásokat tart, szakmai körökben elismert, hát hogy hazudhatsz ilyet“? “A szüleid mindig annyira szeretettel, olyan aggódással beszélnek rólad, biztos vagyok benne, hogy nem akarnak rosszat, menj szépen haza“. “Az a gyerek mindig kitűnő tanuló, szólótáncos a tánccsoportban is, megnyerte az OKTV-t is, biztos vagyok benne, hogy szerető szülői háttérrel rendelkezik, apuka is mindig ott ül a szülői értekezleten, anyuka meg a munkaközösség vezetője“.

Ez fokozott izolációhoz vezet, és mivel a gyerek egy olyan környezetben nő fel, ahol senki nem hisz neki, a szülei (akiknek szeretni, védelmezni kéne őt) bántalmazzák, általában gázlángolják is, végül kételkedni kezd a saját józan eszében, és általában internalizálja a bántalmazást, vagyis elhiszi, hogy tényleg megérdemli, és valóban ő a rossz. Éppen ezért még kevesebb esély van arra, hogy ebből a bántalmazó helyzetből kikerüljön.

Kérlek szépen benneteket, ha egy rokon, ismerős gyereke hozzátok fordul azzal, hogy bántalmazzák otthon akár tettel, akár szóval, akár elhanyagolással, ne hessegessétek el azzal, hogy biztos nem. Hallgassátok meg nagyon figyelmesen, figyeljétek a testbeszédét, a hangszínét, ha képes elviselni, vagy szüksége van rá, öleljétek meg, és utána NE mondjátok vissza a szülőknek, hogy mit mondott a gyerek. Ha tényleg abúzusról van szó, akkor ha a bántalmazó megtudja, hogy az áldozata segítséget próbál szeretni, hatványozottan eszkalálódik az abúzus. Ti nem tudjátok meg az igazságot a szülőktől (gondoljátok, hogy pont most lesznek őszinték?), viszont lehetetlen helyzetbe hozzátok az amúgy is menekülésre képtelen áldozatot. Beszélgessetek vele sokat, figyeljétek, szeressétek. Szeressétek.

Tengerentúli statisztikák innen

Magyar statisztikák innen