A passzív elkövető, vagy csendes társ

A passzív elkövető, vagy csendes társ pontosan az, mint amit a megnevezés jelent: ő maga is elkövető, a bántalmazó társa a bántalmazásban. Lehet bármely rokon: nagyszülő, testvér, nagynéni, de leggyakrabban a másik szülő. Szemet huny a bántalmazás felett, nem védelmez meg az abúzustól, vagy ami még rosszabb: feláldoz azért, hogy ő maga megússza a bántalmazást. A passzív elkövető felmenti magát azon szülői felelősség alól, hogy megvédje a saját gyerekét.

Általában a családi dinamikában a fő bántalmazóval ellentétben visszahúzódónak, békeszeretőnek, mély érzésűnek, kicsit szerencsétlennek, bénácskának, sajnálni valónak, patetikusnak, szenvedő félnek, barátságosabbnak tűnik. Valójában ugyanolyan tökéletes manipulátor, mint az aktív elkövető, csak mások az eszközei.

Pajzsként tart saját maga és a bántalmazó közé: Amint a bántalmazó dühödten hazaér, közli vele, hogy már megint rossz jegyet kaptál. (Az élelmesebbje előtte kedvesen megfogja a vállad, együttérzően a füledbe búgja, hogy hát igen a tanárnő tényleg igazságtalan volt, de ő így is szeret, meglátod apa is megérti, de azt lásd be hogy nem illik titkolózni előtte, majd egy határozott mozdulattal fizikailag is a kettőjük közé tol.) Ezáltal a harag és az agresszió rád zúdul, ő pedig még egy napot túlélt. Te kihevered, gyerek vagy, és hát elvégre megérdemled, ha jobban tanultál volna, most nem lennél ekkora pácban, hiszen tudod apádat mennyire érzékenyen érinti az ilyesmi, amúgy is nehéz napja volt a munkahelyen, kellett most neked ez? A saját felelősségét jótékonyan elfelejti, viszont utána ismét együttérzően búghat, hogy hát igen, nehéz apáddal, de mi tartsunk össze. Benned újra felcsillan a remény, hogy hát akkor mégis legalább anya szeret, legközelebb mégis meg fog védeni, hát egy csapat vagyunk. Aztán ismét csalódsz úgy tíz perc múlva. Az érzelmi hullámvasút pedig annyira lefoglal, hogy nem veszed észre: két bántalmazód van.

Ő csak próbálja fenntartani a békét: Inkább azt erőlteti, hogy törődj bele az abúzusba, semhogy a bántalmazót szólítaná fel, hogy hagyjon fel a viselkedésével. Bűntudatot kelt benned, ha megpróbálod elkerülni a bántalmazót vagy a bántalmazást. Ha megpróbálsz kimászni az adott helyzetből, visszamanipulál bele. Elmehet akár odáig is, hogy mikor megpróbálsz vele kettesben megbeszélni egy közös ebédet, kávézást, “elfelejti”, hogy a beleegyezésed nélkül meghívta a másik szülődet is, hiszen szegény biztos szomorú lett volna, ha megtudja hogy nélküle szerveztetek programot.

Verbálisan felmenti a bántalmazót: Hát anyád mindig is kicsit hirtelen természetű volt. Nem tehet róla, hogy ilyen, nehéz gyerekkora volt. Kissé labilis szegény, értsd meg. Nagyon büszke ember, megalázó számára bocsánatot kérni. Ez ilyen tudatalatti dolog, nem is tudja mit csinál.

Téged hibáztat az abúzusért: Apád úgy érzi, eltávolodsz tőle, ezért szomorú és ijedt, ezért viselkedik így. Nem értetted meg őt, és elkeseredésében már nem tudta mit tegyen. Szándékosan provokáltad. Ha többet/jobban/még inkább valamilyen lettél volna, most nem lennél ebben a helyzetben, kérj bocsánatot, de őszintén. Irigyel téged és nem tudja kezelni a helyzetet, nem kellett volna ennyire odalenned magadért.

A szemedbe hazudik és letagadja a bántalmazás tényét, habár ott állt melletted, amikor az történt: Ő nem emlékszik ilyesmire, biztos rosszul emlékszel. Nem is mondott ilyet, hanem azt mondta, hogy. Ha megütött volna, most sírnál és hát nem is sírsz. Már megint hazudozol, micsoda viselkedés ez, meg ne halljam még egyszer. Apád márpedig nem tehetett ilyet, nem ilyen ember.

Lekicsinyli, invalidálja a veled történteket: Túlérzékeny vagy. Mindent túlreagálsz. Szereted kiszínezni a történeteket, élénk a képzelőerőd. A bolhából is elefántot csinálsz. Megpróbálod magadra terelni a figyelmet azzal, hogy füllentesz. Bezzeg ők úgy nőttek fel, hogy mindent megtettek a szüleikért, te meg ilyen elkényeztetett vagy.

Elhiteti veled, hogy csak neked van problémád a bántalmazóddal: Mindezt annak ellenére teszi, hogy minden bizonnyal többen is panaszkodtak már a viselkedésére, együtt néztétek végig, ahogy egyik “barátsága” megy tönkre a másik után, ahogy “véletlenül” nem válaszolnak a rokonok a telefonhívásokra, levelekre, meghívásokra.

Fontosnak tartja a külvilág véleményét: Elmagyarázza, hogy nem szabad kiteregetni a családi szennyest. Nem illendő drámát csinálnod egy nagy családi összejövetel kellős közepén, majd otthon megbeszéled mi ütött beléd már megint. Jobb lenne ha nem mondanád el senkinek, hogy anyád hogy viselkedett veled (még jó, hogy öt perccel ezelőtt még azt állította, hogy az adott dolog meg sem történt), mégiscsak egy család vagytok, összetartás, szeretet, ne alázzuk meg szegényt ilyenekkel, hogy nézne az ki, mit gondolnának mások.

Mindennél fontosabbnak tartja a bántalmazóval való kapcsolatát, valamint azt, hogy ne ő álljon a bántalmazás célkeresztjében: Ennek mindent alávet, még az állítólagosan számára legfontosabb gyerekeit is. Magának megmagyarázza, hogy ő jó ember, békeszerető, ő minden tőle telhetőt megtesz, amire csak lehetősége van megpróbálja, hát neki ennyi sikerül, neki ez jutott. Viszont feldühödött bikaként gázol át rajtad abban a pillanatban, ha megpróbálod megvédeni saját magad, vagy kiállni az igazadért. Te pedig hatalmas árat fizetsz az ő döntéséért: ő választotta, hogy hozzámegy és kapcsolatban marad a bántalmazóval, és ő választotta azt is, hogy a bántalmazó kapcsolat fontosabb számára, mint a saját gyereke, akiért pedig felelősséggel tartozna.

Vedd észre: a passzív elkövető ugyanolyan vétkes a bántalmazásodban, mint az aktív elkövető. Ez a legtöbbször sokkal fájdalmasabb felismerés, mint amikor arra ébredsz rá, hogy az aktív elkövető valójában bántalmaz téged. A passzív elkövető általában az utolsó mentsvár, a szeret engem még ha gyenge is, a mellettem állna ha tehetné, a ha kettesben vagyunk akkor szeretet van és béke – illúzióját jelenti. Ez egy nagyon erős kötelék, ha ő nem szeret, ha ő sem áll mellettem, ha ő is bántalmazó, akkor egyedül vagyok? Akkor nem szeretnek a saját szüleim? Végigjárod a gyász összes fázisát. És fáj, kegyetlenül fáj. Néha kedves, néha szeretetteljesen viselkedik, ilyenkor alkudozol, befogoda szemed-füled és ismételgeted, hogy hát mégsem volt igaz, hát mégis szeret. Aztán ráébredsz ismét, hogy nem, mégsem. Hullámvasút ez is.

A bántalmazó szülői háttérből akkor tudsz kisétálni és elindulni a gyógyulás útján, ha a helyére teszed magadban a dolgokat, ha elfogadod, hogy a passzív elkövető is elkövető. Ahogy az alkoholizmusnál is: az első, legnagyobb lépés az, hogy elismerd: baj van.

Tedd fel magadnak a kérdést: Jó ez neked így? (Az első válaszod az lesz, hogy legalább így vannak szüleim, még ha ilyenek is, legalább valami halvány reményem van, hogy majd egyszer. Majd ha _______ -t elérem majd akkor elfogadnak, szeretni fognak. Mégis a szüleim.) Átlátod, hogy ez önámítás?

Ha ez így neked nem jó, változtass. Szabad változtatnod. Szabad saját magadat előtérbe helyezned és értékelned. Szabad megvédened magad. Értékes vagy és szerethető, akkor is és főleg akkor, ha nem csinálsz lábtörlőt magadból. Ha önmagad vagy (erre nehéz rájönni, tudom).

Kezdd kis lépésekkel: Ismerd el, hogy baj van. Állítsd fel a határaid (erről is írok majd). Gyakorold a határaid betartatását számodra biztonságos személyekkel, barátokkal. Gyakorold a szüleiddel kicsiben, számodra lényegtelen dolgokban, amikkel kapcsolatban mindegy, hogy sikerül-e elsőre, vagy nem. Ezt a legtöbb ember kétévesen tanulja meg a dackorszakban, te most tanulod. Tanulható, neked is menni fog. Ha épp tudod kívülről szemlélni a dolgokat, kísérletezz: mondj nemet a passzív elkövetőnek akkor, amikor megpróbál berántani az abúzusba. Figyeld a nonverbális jelzéseit, a viselkedését. Vondle a következtetést. Erőt fog adni.

Ráismersz valakire a környezetedből?

Nem vagy egyedül.

Gyermekbántalmazás – statisztikák

Szeretnék eloszlatni néhány tévhitet a gyermekbántalmazással kapcsolatban.

A legtöbbünk úgy nőtt fel, hogy megvoltak a mindenki által ismert és rettegett mumusok: akikkel nem szabad szóbaállni, hátha rosszat akarnak. Ilyen volt a cukros bácsi (“idegenektől nem fogadsz el semmit, akkor sem ha finom“), az autóba berángató vagy elcsábító gyerekrablók (“nem mész el idegenekkel akkor sem, ha azt mondja, hogy a szüleid küldték“), a mutogatós bácsi (“szaladj el, keress egy felnőttet“), stb stb. Néhányunk szülei még odáig is eljutottak, hogy a család ismerősei között is lehetnek a gyerekre veszélyes emberek (“a szomszéd néninek sem szállsz be az autójába, nem mész el hozzájuk vendégségbe csak ha szóltál a szüleidnek“). Azt már viszont csak nagyon kevés gyerek tudja, hogy a bántalmazások nagy részéért a rokonok, családtagok, illetve legtöbbször maguk a szülők a felelősek.

Először a statisztikákból fogok idézni:

A bántalmazás típusai

Bántalmazás típusa Arány (Amerika) Arány (Magyarország)
Elhanyagolás 78,3% 48%
Fizikai bántalmazás 18,3% 25%
Szexuális 9,3% 5%
Érzelmi bántalmazás 8,5% 20%
Egészségügyi elhanyagolás 2,3% 0%
Egyéb 10,6% 2%

Az elkövető és a bántalmazott gyermek kapcsolata:

Elkövető Arány (Amerika) Arány (Magyarország)
Anya (egyedül vagy valaki mással) 42,5% 7%
Apa (egyedül vagy valaki mással) 19,6% 30%
Anya és apa együtt 19,4% 14%
Rokon, örökbefogadó, élettárs 7,3% 35%
Egyéb (óvodai dolgozó, szociális munkás, stb.) 4,7% 0%
Ismeretlen 6,5% 14%

Érdekes megfigyelni, hogy míg Amerikában az ismert gyermekbántalmazások nagy részét az anyák követik el, addig Magyarországon az apák. Szeretném kihangsúlyozni, hogy az ismert esetekről van szó. A statisztikák nem szólnak a fel nem ismert esetekről, mivel az esetek túlnyomó részében a külső szemlélők és szakemberek (orvos, óvónő, tanár, ismerősök) nincsenek tisztában a gyermekbántalmazás jeleivel, és ezért ezek az esetek sosem látnak napvilágot.

Az amerikai statisztikában azt is kiemelik, hogy az áldozatok túlnyomórészt három etnikai csoportból származnak: fehér (44.0%), hispán (21.8%), és afroamerikai (21.0%). Tehát az az általános vélekedés is téves, miszerint fehér gyerekek ritkán áldozatai a gyermekbántalmazásnak.

A magyar statisztika nem hangsúlyozza eléggé, de tény, hogy az erőszakot elkövetőknek két fő típusa van:

  1. Az aktív elkövető: aki az erőszakot közvetlenül elköveti és saját maga bántalmazza a gyermeket
  2. A passzív elkövető: aki nem védi meg a gyermeket az aktív elkövetőtől, vagy ha fizikailag meg is védi, de morálisan, érzelmileg, racionális évekkel az aktív elkövető pártját fogja

Sajnos a passzív elkövetőt általában a közvélekedés nem elkövetőnek, hanem áldozatnak tartja, pedig sokszor a passzív elkövető súlyosabb sérüléseket okozhat a gyereknek, mint az aktív. Elsőre áldozat-társnak tűnik a gyerek számára, akiben meg lehet bízni, aki majd remélhetőleg megvédi, aki nem bántja, aki kedves. Valójában pedig a passzív elkövető a védtelen gyereket használja fel a saját céljaira, mintegy emberi pajzsként állítja saját maga és az aktív elkövető közé. Amíg az aktív elkövető a gyereket bántalmazza, a passzív elkövető addig is kikerül a tűzvonalból és védettséget élvez. Erről majd írok részletesebben egy későbbi posztban.

A legkönnyebben felismerhető bántalmazási típus a fizikai bántalmazás és az elhanyagolás, mivel általában e kettőnek vannak szemmel látható jelei (sérülések, rossz egészségügyi vagy higiéniás állapot). A szexuális és érzelmi bántalmazás sokszor nem vehető észre ilyen könnyen és éppen ezért rejtve marad. A bántalmazó szülők sok esetben maguk is bántalmazó családból származnak, illetve gyakran személyiségzavartól szenvednek. Ez utóbbi fokozottan megnehezíti a bántalmazás felismerését, hiszen a személyiségzavarok egy jó része közvetetten azt eredményezi, hogy a személyiségzavarban szenvedő szülő magas szociális státusszal rendelkezik, népszerű, közkedvelt, vonzó, vagy éppen visszahúzódó. Ezek a szülők gyakran profin manipulálják a környezetüket, az érdekkapcsolataikban (rokonok, munkatársak, iskolai tanárok, referenciaszemélyek) gyökeresen eltérően viselkednek, mint otthon a négy fal között. Ha az áldozat fel is ismeri, hogy külső segítséget érdemes kérnie, kételkedéssel, hitetlenkedéssel, elutasítással találkozik. “De hát édesanyád annyira csendes asszony, sosem lenne képes az a légynek sem ártani, nemhogy megütni vagy ordibálni veled“. “Édesapád annyira művelt, nagy tudású ember, előadásokat tart, szakmai körökben elismert, hát hogy hazudhatsz ilyet“? “A szüleid mindig annyira szeretettel, olyan aggódással beszélnek rólad, biztos vagyok benne, hogy nem akarnak rosszat, menj szépen haza“. “Az a gyerek mindig kitűnő tanuló, szólótáncos a tánccsoportban is, megnyerte az OKTV-t is, biztos vagyok benne, hogy szerető szülői háttérrel rendelkezik, apuka is mindig ott ül a szülői értekezleten, anyuka meg a munkaközösség vezetője“.

Ez fokozott izolációhoz vezet, és mivel a gyerek egy olyan környezetben nő fel, ahol senki nem hisz neki, a szülei (akiknek szeretni, védelmezni kéne őt) bántalmazzák, általában gázlángolják is, végül kételkedni kezd a saját józan eszében, és általában internalizálja a bántalmazást, vagyis elhiszi, hogy tényleg megérdemli, és valóban ő a rossz. Éppen ezért még kevesebb esély van arra, hogy ebből a bántalmazó helyzetből kikerüljön.

Kérlek szépen benneteket, ha egy rokon, ismerős gyereke hozzátok fordul azzal, hogy bántalmazzák otthon akár tettel, akár szóval, akár elhanyagolással, ne hessegessétek el azzal, hogy biztos nem. Hallgassátok meg nagyon figyelmesen, figyeljétek a testbeszédét, a hangszínét, ha képes elviselni, vagy szüksége van rá, öleljétek meg, és utána NE mondjátok vissza a szülőknek, hogy mit mondott a gyerek. Ha tényleg abúzusról van szó, akkor ha a bántalmazó megtudja, hogy az áldozata segítséget próbál szeretni, hatványozottan eszkalálódik az abúzus. Ti nem tudjátok meg az igazságot a szülőktől (gondoljátok, hogy pont most lesznek őszinték?), viszont lehetetlen helyzetbe hozzátok az amúgy is menekülésre képtelen áldozatot. Beszélgessetek vele sokat, figyeljétek, szeressétek. Szeressétek.

Tengerentúli statisztikák innen

Magyar statisztikák innen

Ki mint vet, úgy arat: a természetes következmény

Ha szükségesnek látod, hogy korlátozd a kapcsolat mennyiségét, vagy minőségét egy abuzív családtagoddal, erre elég furcsán tudnak reagálni az ismerősök:

  • “Jaj, de hát akkor most a bátyádnak egyedül kell karácsonyoznia.”
  • “De hát így megtagadod az unokákat a nagyszüleiktől.” (ezt akkor is lehet hallgatni, ha történetesen ők nem akarnak hallani az unokákról)
  • “Most akkor a nővéred teljesen egyedül fog maradni, mi lesz így vele.” (mintha valahogy egyedül a te felelősséged lenne, hogy a nővéred életében legyenek emberek)
  • “Öregségükre magukra hagyod szegény szüleidet.” (az nem téma, hogy téged meg egész gyerekkorodban magadra hagytak)

Ilyenkor szoktam elkezdeni elmagyarázni ezeknek a jóindulatú, kedves, altruista embereknek, hogy mit is jelent a természetes következmény kifejezés. A természetes következmény az olyan valami, amit bárki logikusan várhat egy bizonyos cselekvés következtében. Az egyáltalán nem meglepő, hogy az abuzív, kontrollmániás, bunkó, szeretettelen, nemtörődöm emberek népszerűtlenek. Bármi más igen furcsa, sőt természetellenes lenne.

Ha például a testvéred kontrollmániás, manipulatív, kritikus, ítélkező, köpönyegforgató, önző, féltékeny, ellenséges, vagy csak egyszerűen nagyon kényelmetlen a társaságában lenni, igen valószínű, hogy minden kapcsolatában problémái vannak, nemcsak veled. A legtöbb rokon igyekszik távolságtartó lenni vele, a kollegái nem szeretik, és a legtöbb ember elkerüli. Valószínűleg nem lesz túl sok közeli, szeretetteli kapcsolata. Talán lesz néhány barátja, de igen kevesen fognak vállalkozni egy hosszú távon egyirányú kínlódásra. Ez például a természetes következménye a testvéred viselkedésének.

Figyelmeztesd az ilyen embert egyszer, aztán még egyszer. Harmadszor már semmi dolgod vele.

Ha a húgod melegszívű, szeretetteljes, odafigyel mások érzéseire, tiszteletteljes, kedves, barátságos természetű, akkor az emberek szeretni fogják a társaságát. Ha empatikus és nyitott, akkor lesznek barátai, és tartalmas kapcsolatai. (most itt nem a birkalelkűségről beszélek, hanem a nemtroll hozzáállásról) Ez is egy természetes következmény, csak ez a barátságos viselkedésé, pozitív tetteké, a másokra való nyitottságé.

Még a kutyák is képesek arra, hogy a kutyaiskolában szép folyamatosan megtanulják megváltoztatni a viselkedésüket, hogy ha egy bizonyos viselkedés folyamatosan kellemetlen következményekkel jár számukra. Ha egy ember egy bizonyos viselkedése számára mindig negatív következményekkel jár, dönthet úgy, hogy elmegy terápiába, megváltoztatja a viselkedését, stb.

Ha az abuzív ember nem vállalja fel azt a felelősséget, hogy megváltoztassa a destruktív viselkedését, azt feltételezhetjük, hogy teljesen elégedett a viselkedése eredményével még akkor is, ha esetleg panaszkodik, vagy a negatív következményt arra használja fel, hogy szimpátiát gerjesszen saját maga iránt. Ha nem bánja amit tesz, csak nagyon látványosan sajnálja magát, akkor a tény az, hogy a tettei természetes következményei számára nem eléggé kellemetlenek ahhoz, hogy bármi konstruktívat csináljon. Amikor a természetes következmények eléggé fontossá vagy fájdalmassá válnak, meg fogja változtatni a viselkedését.

Amikor elkezdtem kiállni saját magam mellett, az apám, aki folyamatosan anyám abuzív viselkedése miatt panaszkodott nekem, közölte velem, hogy én vagyok egyedül, akinek anyámmal bármi baja van. Ekkor emlékeztettem rá, hogy ha észrevette, mindenki eltűnt szép lassan az életükből és teljesen egyedül vannak. A barátaik szép lassan lekoptak, a rokonoknak fontosabb elfoglaltságuk lett, volt akivel összevesztek, és most nincs körülöttük egyetlen ember sem. Gyerekkoromban rengeteg ismerősük, barátjuk, rokonuk volt, akik mind rejtélyes okból szublimáltak az idők során. Egy-két rokon tartja velük a kapcsolatot (talán mondanom sem kell, véletlenül ők is döbbenetesen abuzív emberek).

Anyám, mint a legtöbb bántalmazó, általában az udvarias, kedves, humoros, jó ember álarcát viselte az emberek között. De mivel a műbájolgással nem lehet túl sokáig megtéveszteni mindenkit, egy idő után be-beláttak az álarc mögé, és végül ráébredtek, hogy nekik erre nincs szükségük. És ekkor a kapcsolat hirtelen véget is ért.

Én nem az egyetlen voltam, akinek baja volt vele. Bár valószínűleg én voltam az egyetlen, aki megszólalt és ezt kimondta, ahelyett, hogy egyszerűen eltűnt volna. (Egy-két halvány emlékem van, hogy néhány barát azért tűnt el a térképről mert nagyon “bunkó dolgokat hazudtak” anyámról, de róluk nem is esett több szó a családban.) A megszűnt barátságok okai mindig a barátok voltak, sosem anyámék.

Ha minősíthetetlen stílusban üvöltözöl a főnököddel, a természetes következmény az, hogy kirúgnak. Ha nem tanulsz egy nehéz vizsgára, a természetes következmény az, hogy megbuksz. Ha nem védekezel szex közben, ne legyél meglepődve ha összeszedsz valami fertőzést. Ha megbökdösöd a medvét az erdőben egy faággal, a természetes következmény az, hogy széttép. Ha még azokat az embereket is tiszteletlenül kezeled, akik amúgy szeretnek, a természetes következmény az, hogy elüldözöd őket magad mellől. Ezek a tetteid természetes következményei. Ha meglepetten viselkedsz ezek után, akkor maximum csak még közönyösebbnek és taplóbbnak fogsz látszani.

A természetes következmények azért léteznek, hogy tanulni lehessen belőlük: persze csak azok, akik tanulni szeretnének. Ha a bántalmazó úgy dönt, hogy felvállalja nyilvánosan a tetteiért a felelősséget, őszintén bocsánatot kér, megígéri, hogy változtat és tartósan meg is változtatja a bántó viselkedését, akkor lehet arra esélye, hogy valamit visszaállítson a kapcsolataiból. (Ebben az esetben a bántalmazott lehetősége, hogy megbocsájt, vagy nem, de semmiképpen sem kötelessége!) Ha a bántalmazó úgy dönt, hogy megkeményíti a szívét és továbbra is ignorálja mások érzéseit, akkor számolnia kell azzal, hogy egyedül fogja leélni a hátralevő életét. Ez a cselekedet és a következmény közötti kapcsolat.

Példátlan

Bántalmazó családban nevelkedett felnőttnek nemcsak azért nehéz lenni, mert alacsonyabb az önértékelés, mert sérülünk, mert maladaptív sémáink vannak, mert saját magunkat kell felnevelnünk utólag. Azért is nehéz, mert nem látunk példát sem működő párkapcsolatra, sem működő szülő-gyerek kapcsolatra.

Ezer olyan kérdés van, amire ha nincs pozitív példa, nem is annyira triviális megtalálni a “jó” választ:

  • A szülei sosem közeledtek egymáshoz. Ha párkapcsolata lesz, az mitől működik? Akaszkodjon a másikra? Halmozza el? Legyen titokzatos és távolságtartó? Mondja ezerszer, hogy szeretlek? Legyen sok közös program? Erőltesse a beszélgetést? Mindig a másik szeressen jobban? A nőimagazinok majd megmondják? Taperolja a másikat a gyerekek előtt?
  • Ha nem viselkedett az elvárt módon, verték a szülei. Ha majd a gyereke nem viselkedik az elvárt módon, megfogadja, hogy ő nem üti meg soha. De mit tegyen helyette? Ne nadrágszíjjal üsse, csak finoman meglegyintse a fenekét? Verje szavakkal? Nevelje szabadelvűen és soha ne tudassa vele, hogy rossz volt? Magyarázza el akadémikus barokk körmondatokkal a tettek következményeit? Ölelgetés közben mesélje el, hogy anyaapa szomorú és keltsen bűntudatot? Legyen passzív-agresszív? Próbálja meg bárhogy máshogy és majd csak lesz valami?
  • Sosem engedték el a barátaival ottalvásra, bulikba. Ha gyereke lesz, mit tegyen helyette? Hívja fel a barátok szüleit, hogy tényleg ott lesz-e? Inkább nála aludjanak a barátok, mert úgy jól meg tudja nézni őket magának, hogy a gyerekhez valók-e? Sose ellenőrizze, hova megy és meddig, de éberen aggódjon hajnalig, amíg haza nem ér? Szabjon határokat, hogy mehetsz, de éjfélre legyél itthon? Lehessen alkudni? Első a házifeladat, a tanulnivaló, a mosogatás, de utána jutalom a barátokkal töltött idő? Csak a jó tanulókkal mehessen el?
  • Az érzései, az élete nem érdekelték a szüleit. Ha gyereke lesz, hogyan mutassa ki a szeretetet, a törődést? Faggatózzon? Próbáljon meg “menő” lenni, úgy öltözni, mint a kamasz gyereke, szlenget használni, együtt elmenni “lógni”? Órákon át meséljen a saját fiatalkoráról? Adjon tanácsokat, hogy hogyan érdemes élni az életet? Adjon ajándékba bölcs könyveket? Gyújtsanak rá együtt? Ismételgesse, hogy a gyerek az élete értelme?

Választás

Az egyik legkorábbi tapasztalataim egyike az volt gyerekkoromban, hogy nincs választásom. Ez gyerekkorban lehet, hogy igaz, de felnőttként nem. A választási lehetőséget, sőt azt, hogy egyáltalán van olyan, nehéz felismerni. Főleg akkor, ha felnőtt létedre még mindig kapcsolatban vagy bántalmazó családtagjaiddal, mert minden találkozáskor azt erősítik meg benned, hogy valójában nincs választásod. A napi jótanácsok és bölcseletek azt állítják, hogy minden döntés a tied, hogy a kezedben tartod a sorsod, és minden rajtad múlik. Ha abuzív családban nőttél fel, elég hamar megtanultad, hogy dönthetsz úgy, ahogy te szeretnéd, viszont ennek kivétel nélkül te iszod meg a levét, és elsősorban nem a tetteid következményeivel kell számolnod, hanem a családtagjaid haragjával.

A családomban hatalmas szabadság uralkodott mindig is, és erre büszkék is voltak. Minden rokon, minden barát, minden szomszéd tudta (büszke és lelkes elmesélésekből és nyilvános bemutatókból), hogy nálunk a gyerek dönti el, mit szeretne. Hogy nálunk a gyerek az valójában kis felnőtt, nálunk szava van a családi döntésekben. Nálunk a gyerek választhat. Mi megbízunk a gyerekben, hogy képes felelősségteljesen dönteni. Mi lehetőséget és szabadságot adunk a gyereknek. Nálunk a gyereknek csodájára járt mindenki, hogy a hatalmas szabadság ellenére úgy dönt, hogy mintagyerek. Nálunk a gyerek szabad akaratából járt vendégségbe [rokon, ismerős neve]ékhez, nálunk a gyerek úgy döntött, hogy szeretne [vallás neve] szertartásain rendszeresen részt venni. Nálunk a gyerek úgy döntött, hogy kitűnő tanuló, hogy ezen felül kiemelkedik [tantárgy neve]ból jobban, mint az átlag. Nálunk a gyerek úgy döntött, hogy jó gyerek szeretne lenni.

Minden kérdésemre az volt a válasz: “Te döntöd el”.

  • “Mi úgy gondoltuk, hogy jó ötlet lenne [családi program neve]ra menni, szeretnéd te is, ha azt csinálnánk?”
  • “Van kedved eljönni velünk a [vendéglátó neve]ékhez?”
  • “Mit szeretnél enni ma ebédre?”
  • “A kék, vagy a zöld [ruhadarab]ot vennéd ma fel szívesen?”
  • “Arra gondoltunk, veszünk neked [használati tárgy]at, gyere el, válaszd ki melyik tetszik.”

Nagyon sokáig lelkesen hirdettem boldog-boldogtalannak, a többi gyereknek, hogy bezzeg én eldönthetem, bezzeg én választhatok. Nálunk szabadság van. (“Kérdezd meg csak [gyerektárs neve]-t, hogy náluk eldöntheti-e, hogy süteményt egyen-e ebédre? Na ugye megmondtam, hogy nem. Látod, mi mennyivel jobb szüleid vagyunk, mint bárki másé?”)

Ezek a kérdések valójában ugyanarra vonatkoztak: “Találd ki, majd tedd önként és dalolva, amit én akarok, különben mérhetetlenül csalódottá teszel”. Ez sosem volt szó szerint kimondva, viszont a következmények magukért beszéltek. Hányszor és hányszor ugrottam be ebbe a csapdába: lágy, meleg, búgó hangon felteszik a kérdést, hogy dönts, és én érzem belül, hogy én számítok, hogy nekem hangom van, én választhatok, én mondhatok nemet.

Ha sikeres volt a gondolatolvasás, ha épp ugyanarra vágytam valamiféle szerencsés csillagállás folytán, mint a családom , akkor körbetáncoltak, és fantasztikusnak minősítették az ötletemet és vele együtt engem is. Ez kisgyerekként könnyű volt, hiszen nem vettem észre, hogy nem is tudok arról, hogy létezik más. Hogy van a világon másfajta zene, mint a [együttes neve]. Hogy csak egy kabátom van és az is szakadt. Hogy evidencia volt, hogy az adott napon részt veszünk a [vallási szertartás]on. Hogy minden nap ebéd után a [játék neve]-t játsszuk. Hogy egy mesekönyvem van. És büszke voltam, hogy eldönthetem, hogy a bizonyos együttes zenéjét szeretném hallgatni, hogy a kék kabátomat szeretném felvenni, hogy szeretnék elmenni a szertartásra, hogy a bizonyos mesekönyvből szeretném, hogy felolvassanak, és hogy ebéd után a bizonyos játékot játsszik.

Kiskamasz koromban jöttek az első hatalmas pofonok, amikor még mindig azt hittem, hogy én választok. Megkérdezték, hogy szeretnék-e menni, én pedig végiggondoltam, hogy Juci néniék unalmasak, mert a híradóról beszélgetnek és nem lehet játszani velük, Juci néni folyamatosan etet valamivel, amit nem szeretek, Juci bácsi pedig büdös, és mindig valahogy kényelmetlenül sokáig ölelget, vagy csipkedi a [tetszőleges testrész]em. Hát mondtam, hogy nem, nem szeretnék menni. Mosolyogva mondták, hogy rendben van, akkor csak mi megyünk, a család többi tagja, te maradj csak nyugodtan. Én éreztem az elfogadást és a szeretetet. Negyed óra múlva kivágódott a szobám ajtaja, és dörgő hangon közölték, hogy “márpedig most öltözöl és jössz”. Én értetlenül néztem: de hát megkérdeztétek. De hát én választhatok. De hát azt mondtátok, hogy rendben van.

“Akkor is öltözöl és jössz. Illedelmes gyerek nem viselkedik így. Hogy nézne már ki, ha nélküled jelennénk meg. Mit kellene mondanunk rólad, hogy ilyen vagy, hogy nem akartál jönni. Hogy fekete bárány van a családunkban. Milyen bunkó vagy, nem vagy te képes szeretni senkit. Hát neked nincs szíved, szegény családodat így elszomorítani, ilyen helyzetbe hozni. Borzasztóan önző vagy. Mindig ennyi gond van veled. Majd megcsinálod a leckédet ha hazajöttünk, nem leszünk ott sokáig. Pedig szegény Juci néniék hogy szeretnek téged, Juci bácsi is mindig mondja, hogy milyen szép vagy. Mit szeretnél felvenni? Nem, hát azért abban mégsem illik menni, no, itt van a szép ünneplő, mondom felveszed. Akkor nem jöhetsz, ha nem veszed fel, mit fognak rólunk gondolni miattad, milyen népek vagyunk mi. Mi már rég elkészültünk, siess már. Te mindig ilyen undok képeket tudsz csak vágni, Juci néniéknél nem ám ilyet vágsz. De hát nem lehetsz ennyire modortalan, hogy nem adsz puszit Juci bácsinak, ő így kedves. Aztán megeszed ám a spenótot meg a száraz kekszet, hát Juci néni direkt miattad készítette, még a kedvedért ovis tea is lesz, azt három évesen is hogy szeretted. Akkor is megiszod, hát szeretet van benne, nem szabad vendégségben elégedetlenkedni. Pszt, ilyet nem mondunk vendégségben hogy menjünk már, úgyis olyan okos vagy, majd megírod a leckét gyorsan, nem kell arra három óra, hát még beszélgetünk nem látod? Te akartál jönni, most akkor viselkedj.”

Juci néniék pedig az undok kiskamaszt látták, aki felcsattan, aki feláll, aki  izeg-mozog, aki nem tud viselkedni, aki húzódozik. Juci néniék nem hallották, hogy a család valamelyik tagja mások számára nem hallhatóan sziszegi a fülembe a szurkálódó megjegyzéseit, a minősítgetéseket, a mindennek elmondásokat, amit egy idő után nem lehetett ép ésszel elviselni. Juci néniék nem látták, hogy az asztal alatt belerúgtak a lábamba, ha nem köszöntem meg elég hangosan az ovis teát. Juci néniék nem értették, hogy a családtag nem azért mosolyog rám, mert szeret engem, hanem hogy fel lehessen szólalni, hogy én bezzeg nem mosolygok vissza (mert a dühömmel küzdök). Juci néniék nem értették, hogy én nem örömmel mutogatom a festményeim, hanem erőszakkal bazári majmot csináltak belőlem. Juci néniék nem értették, hogy nem azért nem válaszolok szép kerek mondatokban, mert nem tudom mi az illem, hanem azért, mert a könnyeimmel küszködök. Juci néniék nem tudták, hogy nem szeretem az ovis teát, hiszen a család előre telefonált nekik, hogy az mindenképpen legyen, mert külön azt kértem. Juci néniék nem tudták, hogy azért bólogatok mindenre hatalmas lelkesedéssel, mert éppen valaki fehérre szorítja az ujjaim az abrosz rejtekében. Juci néniék döbbenten néztek rám, amikor egyedül elmentem hozzájuk és megpróbáltam menedéket keresni és elmeséltem, hogy a család velem hogy bánik, és Juci néniék megsimogatták a buksim, és elmagyarázták, hogy “de a család téged nagyon-nagyon szeret ám, és mindig olyan szeretettel, olyan aggodalommal beszélnek rólad, hát a család most telefonált át, mert aggódtak hogy eltűntél, és Juci néniék értően bólogatva mondták, hogy mi is voltunk ám rebellis fiatalok, meg barátkoztunk huligánokkal is, és hordtunk hippinadrágot, mi is voltunk ám kamaszok, értjük, hogy ilyenkor a hormonok meg az összezavarodottság, hát a mi szüleink is csörömpölésnek nevezték a beatzenét ettől azért még nem dől össze a világ, na édescsaládod mindjárt itt lesz érted, Juci bácsi most hívta őket vissza, hogy megvagy, élsz, nincs semmi bajod, hát látod hogy szeretnek”. Senki nem hitt nekem, soha, mert a család tökéletesen előre kiszámított előadása mindenkivel elhitette, hogy ők a mintacsalád. Juci bácsi telefonja és a hazahurcolás után pedig biztosra mentek: soha többet nem merészeltem segítséget kérni még egyszer azok után, ami az otthon melegében várt.

Kamasz koromra már majdnem szerepelhettem volna valamelyik ezoterikus műsorban a gondolatolvasási képességeimmel. Pontosan tudtam, melyik a jó válasz. Tudtam, hogy ha a jó választ válaszolom, akkor jó gyerek vagyok, akkor elfogadnak. Ha nem azt választom, vagy nem tudom kitalálni, mi lenne a jó válasz (vigyázat, a kérdések 80%-ánál nem is létezett jó választás, csak rossz: ha azonnal mosogattam el, akkor “Milyen lassú vagy már, mennyi ideig folyatod a vizet, már megint milyen trehányul csináltad meg, most csinálhatom meg újra helyetted, semmit sem ért amit csináltál, még segíteni sem vagy hajlandó rendesen”, ha később mosogattam el, addigra már meg volt csinálva helyettem, és “már nincs rá szükség, már megcsináltam, úgysem szoktál rendesen elmosogatni, mert nem csinálod eleget, bezzegacsaládod, semmit sem ér amit csinálsz, még segíteni sem vagy hajlandó rendesen”), akkor elképzelhetetlen abúzus és büntetés, hetekig. Hónapokig. Láthatatlanul. Az apró, odavetett szurkálásoktól a több napig tartó egy személyes kiselőadásokig. Értettem én, nem találtam ki elég jól, én vagyok a kevés, én nem szeretem őket eléggé, nem tudok elég jó lenni. Nem gondoltam végig az ötezeregyedik lehetséges kimenetelt, pedig pont az lett volna a jó válasz. Lám, ha megkérdeztem volna a család véleményét, ők megmondták volna, most nem tartanék itt. Ezt mindig mézesmázosan, kedvesen, sajnálattal, szeretettelin, mint ahogy a filmekben a nagyon pici gyerekekhez, vagy a szellemi fogyatékosokhoz beszélnek. És én szégyelltem magam, hát én vagyok a gonosz. Ezeket a kedves embereket, akik csak a javamat akarják, nem szeretem eléggé. Én vagyok az önző, hát még ezt sem tudom megtenni értük.

Minden egyes kérdés, minden egyes döntési helyzet megbénított. Végiggondoltam-e eléggé, elég sokszor mindent? Mindent számításba vettem-e? Megúszom-e a borzalmakat, ha azt választom? Fel sem merült bennem, hogy létezhet olyan opció, aminek én, személyesen örülnék. Hiszen nem is volt olyan opció. Ha örültem is rövid ideig a döntésemnek, mindig kiderült róla, hogy miért helytelen, miért hülyeség, miért átgondolatlan, szeretettelen, sőt: önző, rosszindulatú és egyenesen gonosz.

Minden választási helyzet élet-halál kérdésnek tűnt. Természetesen sok történetet hallottam arról, hogy akik önző módon hátat fordítottak a családjuknak, akik nem voltak elég összetartóak, azok utána hogy csúsztak le a társadalom peremére, hiszen az embernek őszintén nem segít sem a házastársa, sem a barátai, hanem végső soron csak a családja. Hogy akik nem a megfelelő öltözéket viselik, azokat megerőszakolják. Hogy akik nem a családjukkal akarják az idejüket tölteni, hanem a barátaikkal, azok önzőek, azokat kitaszítja a család és meggyűlöli, és szabad prédák lesznek a kegyetlen világ számára. Azokat kirabolják az utcán, azok drogosok lesznek, azokat megrontják a nyilvános vécékben az azonosneműek és homokossá térítik őket. Az önző embert senki nem szereti. Ha bármikor felröppent olyan történet, hogy valakit valami atrocitás ért, a tudomásomra hozták, hogy ez azért esett meg vele, mert egyedül volt. Mert előtte önző volt és ezért a bajban már nem volt aki segítse.

Egyetlenegyszer mentem az előző incidens után Juci néniékhez egyedül: fiatal felnőttként. A család engedte, hiszen Juci néniék már bizonyítottak: nem hittek nekem és be is köptek. Mégis, ők voltak nekem a Többi Ember, akik legalább nem a családom. Pár napot náluk töltöttem, akkor már súlyos depressziósan, próbáltam menekülni, kapaszkodni, békét találni, legalább néhány napra. Az utolsó napon Juci néni elszaladt bevásárolni, én pedig Juci bácsival egyedül maradtam. Hazatérvén, Juci néni a kanapén reszketve talált meg, próbált kérdezgetni hogy mi bajom, de képtelen voltam válaszolni, Juci bácsi pedig ordított az arcomba, hogy most kéne igazán vidámnak lennem, mit vágom a fancsali pofát. Hazamenekültem azzal a biztos tudattal, hogy valóban, aki önző módon elhagyja a családját, azt bizony megerőszakolják, meg is érdemli.

Kicsit eltávolodva a családomtól, rájöttem, hogy attól függ, mit választok, hogy kinek a társaságában vagyok. A vegetariánus barátaimmal a brokkolileves tűnt a legfinomabb választásnak az étlapról az étteremben. A geek barátaimnak magam javasoltam, hogy rendezzünk LAN-partyt. Amikor nem volt ennyire egyértelmű a válasz, mert egy [egyik párt] és egy [másik párt] hívével ültem egy szobában, és felmerült a kérdés, hogy szerintem [XY politikus] milyen, közöltem, hogy vannak jó és rossz tulajdonságai is, de igazából nem érdekel a politika. Amikor [X sportcsapat] és [Y sportcsapat] mérkőzött egymással, elmeséltem, hogy én annak drukkolok utólag, aki nyert a végén.

Még mindig könnyebb útnak tűnik, hogy megkérdezzem a barátaimtól: ti mit néznétek szívesen a moziban, mit innátok, vagy legalább mondjatok három választási lehetőséget, hogy dönteni tudjak, szerintetek melyik színdarab az érdekes manapság, ti mit gondoltok, mi a véleményetek? Néha még mindig megbénít a pánik, ha megkérdezik, hogy mit szeretnék ebédre, vagy gyorsan lefut a fejemben az elemzés, hogy melyik ételt a legkönnyebb elkészíteni, illetve a vendéglátóim mit szeretnek enni általában.

Elkezdtem tudatosan gyakorolni és tanulni, hogy milyen nekem, számomra a világ. Szeretem-e a langyos vízbe mártani az ujjaim? Szeretem-e a fakéreg tapintását? Szeretem-e az eső illatát? Szeretem-e a málnaszörp ízét? Szeretem-e a szimmetrikus alakzatokat?

Szeretem-e, vagy csak tudom, hogy a családtagom szereti-e? Szeretem-e, vagy csak az okoz a lehető legkevesebb kellemetlenséget másoknak? Szeretem-e, vagy csak a környezetemben ez az átlagos? Szeretem-e, vagy…?

Elkezdtem kutatni, hogy milyen ételt szeretek? Milyen ruhákat? Milyen színeket? Milyen zenét? Milyen filmeket? Milyen könyveket? Mindazon dolgokat, amiket mások a gyerekkorukban, kamaszéveikben már tudnak saját magukról. Mit nem szeretek? Mi az, amit nem akarok az életembe? Mi az, amitől távol szeretném tartani magam?

Azért akarok dönteni és választani, mert ez az, amit ÉN szeretnék. Nem azért, mert más elvárja, másnak tetszik, ez a népszerű, a divatos, a könnyű. Azért is, mert nem akarom, hogy a döntésképtelenségem miatt más válasszon számomra, helyettem. Túl sokáig nem döntöttem sehogy, attól való félelmemben, hogy esetleg rosszul döntök.

  • Dönthetek úgy, hogy teszek az alapvető szükségleteimért (eleget és megfelelő minőségűt eszem, iszom, alszom; megérdemlem a drágább ételt, a nem ízesített ásványvizet, az illatos tusfürdőt és a kényelmes ágyat).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek az egészségemért (vigyázhatok a testemre, sportolhatok, étkezhetek egészségesen, felöltözhetek az időjárásnak megfelelően, távol tarthatom magamtól az engem bántó embereket és forrásokat).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek a biztonságomért (lehet csak nekem kulcsom a lakásomhoz, lehet nálam engedélyezett önvédelmi eszköz, mondhatok nemet, kiállhatok a jogaimért).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek a jókedvemért (tehetek valamit azért, mert örömmel tölt el engem).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek az önmegvalósításomért (tehetek olyat, amitől szebbnek látom a világot, a környezetemet, saját magamat, választhatok hobbit, amire régóta vágytam, búvárkodhatok, bungee jumpingolhatok, kertészkedhetek, szájharmonikázhatok, megtanulhatok franciául, sziklát mászhatok, megtanulhatok kötni, gyűjthetek épületeket ábrázoló bélyegeket, felmászhatok egy fára és nézhetek magam elé a levegőbe, átélhetem a spiritualitást, bármit, amitől úgy érzem, hogy én vagyok, és élek).
  • Dönthetek úgy, hogy én, mielőtt bárki más.

Nem kell elvárnom magamtól, hogy ez egyik napról a másikra tökéletesen menjen.

Félelem, kötelesség, bűntudat

A félelem, kötelesség és bűntudat hármasa azon érzések, melyek az érzelmi zsarolás következtében lépnek fel az áldozatban. Nagyon gyakori például olyan emberi kapcsolatokban, ahol a bántalmazó fél személyiségzavaros. Forward és Frazier (lásd a könyvlistában) ebből a három szóból alkották meg híres akronímájukat FOG (angolul Fear, Obligation, Guilt) néven, ami angolul ködöt is jelent.

Félelem: ha félsz, az elméd és a szervezeted arra számít, hogy valami rossz fog történni hamarosan. Az egész tested arra készül fel, hogy képes legyen harcolni, vagy menekülni. A félelem arra szolgál, hogy veszélyhelyzetben megóvjon a sérülésektől, vagy a haláltól. Kisgyerekkorunkban szüleink gondoskodására szorulunk, ezért a szeretetük, vagy ő maguk elvesztése az életesélyeinket rontja. Bántalmazó családokban felnőtt embereknél ez a fenyegetés sokszor valós veszélyt jelentett gyerekkorban. Emiatt ha valaki azzal fenyegeti a bántalmazottat, hogy elhagyja, vagy nem fogja szeretni, az ösztönösen az életéért retteg olyan esetben is, ha a mindennapi élelemhez, vagy fedélhez jutás felnőttként már nem függ a zsarolótól. A kiabálás, a düh, az agresszív viselkedés szintén félelmet vált ki, és ugyanúgy a fenti reakciót eredményezi. A tartós félelem stresszhez, később pedig egészségügyi problémákhoz vezet.

Kötelesség: úgy növünk fel, hogy a környezetünkben élők, a minket segítők iránt kötelességet érzünk: szeretnénk viszonozni, amit kaptunk. A történelmi korokban csak azokat fogadta be a közösség, akik megfelelően hozzájárultak a működéshez, akit kizártak, az sokszor a kirekesztett életének a végét jelentette, mivel jelentősen csökkent egyedül a túlélés esélye. Az emberszeretet, segítőkészség, udvariasság, együttérzés pozitív tulajdonságoknak számítanak társadalmunkban, és ezt a zsarolók ki is használják: korábbi tetteikre hivatkozva többszörös jóvátételt követelnek.

Bűntudat: a kötelességgel egy tőről fakad, általában akkor érezzük, ha másoknak fájdalmat vagy csalódást okozuk. A társadalom úgy alakult ki, hogy szociálisan nem elfogadott másokat szándékosan bántani, ezeket az embereket bebörtönzik és megvetik. Bűntudatot akkor is érzünk, ha elmulasztjuk kötelességeinket, vagy nemet mondunk egy kérésre. A túlzott felelősségérzet is bűntudatot eredményezhet.

Például:

  • “Tisztában vagyok vele, hogy épp felállítottál egy határvonalat. Viszont én szándékosan és aktívan figyelmen kívül hagyom/aláaknázom/visszautasítom, hogy eleve jogod lenne határvonalat felállítani” (Kérted, hogy ne hívjon fel többé, erre azzal köszön el, hogy “akkor majd hívlak”)
  • “Én bezzeg borzalmasan szenvedtem, én vagyok az áldozat, nem te.”
    • “Egyedül kellett részt vennem a céges anya-lánya fotózáson.”
    • “Juci néni kérdezett rólad, nem mertem neki elárulni, hogy régóta nem tudok rólad semmit, hogy így elhanyagolod édesanyád, és utána sokat sírtam.”
    • “Megtagadod tőlem a boldogságot, hogy az ÉN unokáim nagyapja lehessek”
    • “A szüleim meghaltak amikor gyerek voltam” (fogalmad sincs az igazi gyászról, nem értékeled a szüleid eléggé, pedig ők élnek)
    • “A másik szülőd bántalmazott engem, mindent érted tettem” (démonizálja a másik szülőt és a te felelősségeddé teszi, hogy neki rossz)
    • “Ötleted sincs milyen volt az én időmben felnőni” (ne dőlj be: pont az ő idejében élsz, sőt, a nagyszüleid és a gyerekeid is. a bántalmazásra ez sem indok, ahogy semmi sem az)
  • “Annyira boldogok voltunk, te is boldog voltál, én is, csodálatos volt”
    • “Amikor pici voltál és kedves és szép (lsd. Janikovszky Éva – Kire ütött ez a gyerek?.) akkor bezzeg szerettél.”
    • “Annyira közel álltunk egymáshoz, mindent megosztottunk egymással, és egyszer csak elhidegülsz és elfelejted szerető szüleidet.”
    • “Pedig régen szeretted a tökfőzeléket. Amikor pici voltál, szeretted Halász Juditot. Egyszer pedig mondtad, hogy nincs otthon elég mosogatószivacs.” (ez általában a borzalmas ajándékok mellé szokott elhangzani)
  • “Mit tettem rosszul? Mondd meg!” (mintha ez visszamenőleg megszüntetné a 20-50 éves abúzust. ha felsorolod, elmagyarázza, miért nincs igazad, és hogy rosszul emlékszel)

A példák innen.

A ködben élni:

A FOG, azaz köd, ténylegesen mintegy ködként borul a bántalmazott személy köré. A zsarolt rettegést, tehetetlenséget és magányt érez, ami arra készteti, hogy olyan dolgokat is megtegyen, melyeket amúgy nem tenne. Abuzív családban él, fizikai fájdalmat visel el, feláldozza a saját érzéseit, szükségleteit, vagyonát, szabadidejét, energiáját, és akár az életét is. Ez sokszor tanult tehetetlenséghez vezet: szeretne egyszerűen csak lefeküdni egy sarokba és jöjjön, aminek jönnie kell.

A következő teszt segíthet a gondolkodásban. Számozd be 1-től (egyáltalán nem igaz rám) 5-ig (teljesen igaz rám) a válaszaidat a pontokba szedett állításokra. Minél több a magas pontszám, annál valószínűbb, hogy ködben élsz.

Írd össze a következő pontokkal kapcsolatban: Mitől félsz pontosan? Mi a legrosszabb, ami történhet? Mi a legjobb, ami történhet? Legyél annyira realista, amennyire csak lehet.

  • Elvesztem a családtagom szeretetét
  • A családtagom mérges lesz rám
  • A családtagom soha többé nem áll velem szóba
  • A családtagom veszélybe kerül, vagy saját magának fog ártani
  • A családtagom depressziós lesz
  • Önzőnek fognak tartani
  • Rájönnek, milyen ember is vagyok valójában
  • Hálátlannak fognak tartani
  • Félek, hogy elhagynak
  • Félek a bosszútól
  • Rossz embernek fognak tartani
  • Nem fognak szeretni
  • Egyedül maradok
  • Meg fognak alázni
  • Depressziós leszek
  • Dühös leszek és nem fogom tudni kontrollálni magam
  • Nem fogok tudni megfelelni az elvárásoknak
  • Konfliktusba kerülök a szeretteimmel

Írd össze a következő pontokkal kapcsolatban: Miért érzed lekötelezve magad? Hol van az megírva, hogy kötelező? Ki kötelezett rá? Miről gondolod úgy, hogy kötelességed megcsinálni? Legyél annyira realista, amennyire csak lehet.

  • Szerintem jó családtag/barát vagyok.
  • A családtagomnak szüksége van rám.
  • Nem fordíthatok hátat a családtagomnak/barátomnak akkor sem, ha ő hátat fordít nekem.
  • A családtagom nyújtott nekem valamit, és hálásnak kellene lennem.
  • Az embereknek segíteniük és szeretniük kell a családtagjukat/barátjukat.
  • Meg akarok felelni a családtagom/barátom elvárásainak.
  • Szegény személyiségzavaros/beteg/nehéz gyerekkora volt/rossz tapasztalatai vannak, ezért nekem kell megkönnyítenem a dolgát és alkalmazkodnom.
  • Mit fognak szólni az emberek.
  • Annyi időt fektettem már ebbe a kapcsolatba.
  • Az olyan embereknek, mint én, kötelességei vannak..
  • A vallásom szerint ez a kötelességem.
  • A szüleim így neveltek, így tanították.
  • Ha nem teszem meg, ami a kötelességem, rossz embernek fogom érezni magam.
  • Az értékrendem miatt ez a kötelességem.

Töltsd ki: Miért érzel bűntudatot? Hol van az megírva, hogy bűntudatot kellene érezned? Ki volt az ítélőbírád, ki mondta hogy bűnös vagy? Milyen hosszan kell vezekelned? Legyél annyira realista, amennyire csak lehet.

  • Bűntudatom van, mert __________-t érzek ahelyett, hogy __________-t éreznék.
  • Konfliktuskerülő vagyok. Inkább bocsánatot kérek, magamra vállalom, hátha ezzel vége lesz.
  • Rossz embernek tartom magam, amikor __________.
  • Ha korábban olvastam volna a személyiségzavarokról, vagy az abuzív családokról, nem szúrok el mindent.
  • Én vagyok a hibás, amiért a családtagom __________-nak érzi magát.
  • Ha nem éreznék bűntudatot, inkább __________-t tenném __________ helyett.
  • A családtagom sok mindenért engem hibáztat.
  • Gyakran bűntudatom van, amiért azt gondolom, hogy __________.
  • Gyakran bűntudatom van, amiért azt teszem, hogy __________.
  • Gyakran bűntudatom van, amiért olyan vagyok, hogy __________.
  • Gyakran bűntudatom van, amiért __________.
  • Évekkel ezelőtt tettem valamit, és még mindig bűntudatom van miatta.
  • A családtagom szerint bűntudatot kéne éreznem, mivel __________.

A teszt innen.

Mit tegyél és mit ne:

  • Tudj meg minél többet a személyiségzavarokról és a bántalmazó kapcsolatokról, hogy felismerd ezeket.
  • Ne feledd, a ködben nehéz az orrodnál tovább látni és nem minden az, aminek látszik.
  • Ne hallgass teljes mértékben a megérzéseidre. Ha személyiségzavaros, vagy bántalmazó emberrel élsz együtt, nagy valószínűséggel a negatív érzéseid, és a bántalmazó által beléd égetett reakciók vannak túlsúlyban.
  • Legyenek barátaid, akikkel tudsz beszélni személyes témákról. Keress támogató csoportokat, blogokat, fórumokat. Ne hagyd izolálni magad.
  • Foglalkozz olyan dolgokkal, amiket szeretsz, töltődj fel, pihenj.
  • Legyenek határaid és tartasd be őket kivétel nélkül mindenkivel. Ne maradj benne olyan kapcsolatban, amiben nem mondhatsz nemet akkor sem, ha minden okod meglenne rá. Ha valaki szeret, nem fogja elvárni tőled, hogy minden kérésére igent mondj.
  • Törődj saját magaddal. Ne áldozd fel magad azért, hogy valaki máson segíts, ez csak mindkettőtöknek rosszat tesz.

Sajnos sok éves, évtizedes bántalmazást nem könnyű néhány napiC.o.e.l.h.o idézettel felülírni, így a fenti ötleteket is nehéz lehet elsőre akár csak végiggondolni is, nemcsak megcsinálni. Sokunk tapasztalatából tudom, hogy nehéz, de nem lehetetlen. Nem vagy egyedül.

Részben innen.