Választás

Az egyik legkorábbi tapasztalataim egyike az volt gyerekkoromban, hogy nincs választásom. Ez gyerekkorban lehet, hogy igaz, de felnőttként nem. A választási lehetőséget, sőt azt, hogy egyáltalán van olyan, nehéz felismerni. Főleg akkor, ha felnőtt létedre még mindig kapcsolatban vagy bántalmazó családtagjaiddal, mert minden találkozáskor azt erősítik meg benned, hogy valójában nincs választásod. A napi jótanácsok és bölcseletek azt állítják, hogy minden döntés a tied, hogy a kezedben tartod a sorsod, és minden rajtad múlik. Ha abuzív családban nőttél fel, elég hamar megtanultad, hogy dönthetsz úgy, ahogy te szeretnéd, viszont ennek kivétel nélkül te iszod meg a levét, és elsősorban nem a tetteid következményeivel kell számolnod, hanem a családtagjaid haragjával.

A családomban hatalmas szabadság uralkodott mindig is, és erre büszkék is voltak. Minden rokon, minden barát, minden szomszéd tudta (büszke és lelkes elmesélésekből és nyilvános bemutatókból), hogy nálunk a gyerek dönti el, mit szeretne. Hogy nálunk a gyerek az valójában kis felnőtt, nálunk szava van a családi döntésekben. Nálunk a gyerek választhat. Mi megbízunk a gyerekben, hogy képes felelősségteljesen dönteni. Mi lehetőséget és szabadságot adunk a gyereknek. Nálunk a gyereknek csodájára járt mindenki, hogy a hatalmas szabadság ellenére úgy dönt, hogy mintagyerek. Nálunk a gyerek szabad akaratából járt vendégségbe [rokon, ismerős neve]ékhez, nálunk a gyerek úgy döntött, hogy szeretne [vallás neve] szertartásain rendszeresen részt venni. Nálunk a gyerek úgy döntött, hogy kitűnő tanuló, hogy ezen felül kiemelkedik [tantárgy neve]ból jobban, mint az átlag. Nálunk a gyerek úgy döntött, hogy jó gyerek szeretne lenni.

Minden kérdésemre az volt a válasz: “Te döntöd el”.

  • “Mi úgy gondoltuk, hogy jó ötlet lenne [családi program neve]ra menni, szeretnéd te is, ha azt csinálnánk?”
  • “Van kedved eljönni velünk a [vendéglátó neve]ékhez?”
  • “Mit szeretnél enni ma ebédre?”
  • “A kék, vagy a zöld [ruhadarab]ot vennéd ma fel szívesen?”
  • “Arra gondoltunk, veszünk neked [használati tárgy]at, gyere el, válaszd ki melyik tetszik.”

Nagyon sokáig lelkesen hirdettem boldog-boldogtalannak, a többi gyereknek, hogy bezzeg én eldönthetem, bezzeg én választhatok. Nálunk szabadság van. (“Kérdezd meg csak [gyerektárs neve]-t, hogy náluk eldöntheti-e, hogy süteményt egyen-e ebédre? Na ugye megmondtam, hogy nem. Látod, mi mennyivel jobb szüleid vagyunk, mint bárki másé?”)

Ezek a kérdések valójában ugyanarra vonatkoztak: “Találd ki, majd tedd önként és dalolva, amit én akarok, különben mérhetetlenül csalódottá teszel”. Ez sosem volt szó szerint kimondva, viszont a következmények magukért beszéltek. Hányszor és hányszor ugrottam be ebbe a csapdába: lágy, meleg, búgó hangon felteszik a kérdést, hogy dönts, és én érzem belül, hogy én számítok, hogy nekem hangom van, én választhatok, én mondhatok nemet.

Ha sikeres volt a gondolatolvasás, ha épp ugyanarra vágytam valamiféle szerencsés csillagállás folytán, mint a családom , akkor körbetáncoltak, és fantasztikusnak minősítették az ötletemet és vele együtt engem is. Ez kisgyerekként könnyű volt, hiszen nem vettem észre, hogy nem is tudok arról, hogy létezik más. Hogy van a világon másfajta zene, mint a [együttes neve]. Hogy csak egy kabátom van és az is szakadt. Hogy evidencia volt, hogy az adott napon részt veszünk a [vallási szertartás]on. Hogy minden nap ebéd után a [játék neve]-t játsszuk. Hogy egy mesekönyvem van. És büszke voltam, hogy eldönthetem, hogy a bizonyos együttes zenéjét szeretném hallgatni, hogy a kék kabátomat szeretném felvenni, hogy szeretnék elmenni a szertartásra, hogy a bizonyos mesekönyvből szeretném, hogy felolvassanak, és hogy ebéd után a bizonyos játékot játsszik.

Kiskamasz koromban jöttek az első hatalmas pofonok, amikor még mindig azt hittem, hogy én választok. Megkérdezték, hogy szeretnék-e menni, én pedig végiggondoltam, hogy Juci néniék unalmasak, mert a híradóról beszélgetnek és nem lehet játszani velük, Juci néni folyamatosan etet valamivel, amit nem szeretek, Juci bácsi pedig büdös, és mindig valahogy kényelmetlenül sokáig ölelget, vagy csipkedi a [tetszőleges testrész]em. Hát mondtam, hogy nem, nem szeretnék menni. Mosolyogva mondták, hogy rendben van, akkor csak mi megyünk, a család többi tagja, te maradj csak nyugodtan. Én éreztem az elfogadást és a szeretetet. Negyed óra múlva kivágódott a szobám ajtaja, és dörgő hangon közölték, hogy “márpedig most öltözöl és jössz”. Én értetlenül néztem: de hát megkérdeztétek. De hát én választhatok. De hát azt mondtátok, hogy rendben van.

“Akkor is öltözöl és jössz. Illedelmes gyerek nem viselkedik így. Hogy nézne már ki, ha nélküled jelennénk meg. Mit kellene mondanunk rólad, hogy ilyen vagy, hogy nem akartál jönni. Hogy fekete bárány van a családunkban. Milyen bunkó vagy, nem vagy te képes szeretni senkit. Hát neked nincs szíved, szegény családodat így elszomorítani, ilyen helyzetbe hozni. Borzasztóan önző vagy. Mindig ennyi gond van veled. Majd megcsinálod a leckédet ha hazajöttünk, nem leszünk ott sokáig. Pedig szegény Juci néniék hogy szeretnek téged, Juci bácsi is mindig mondja, hogy milyen szép vagy. Mit szeretnél felvenni? Nem, hát azért abban mégsem illik menni, no, itt van a szép ünneplő, mondom felveszed. Akkor nem jöhetsz, ha nem veszed fel, mit fognak rólunk gondolni miattad, milyen népek vagyunk mi. Mi már rég elkészültünk, siess már. Te mindig ilyen undok képeket tudsz csak vágni, Juci néniéknél nem ám ilyet vágsz. De hát nem lehetsz ennyire modortalan, hogy nem adsz puszit Juci bácsinak, ő így kedves. Aztán megeszed ám a spenótot meg a száraz kekszet, hát Juci néni direkt miattad készítette, még a kedvedért ovis tea is lesz, azt három évesen is hogy szeretted. Akkor is megiszod, hát szeretet van benne, nem szabad vendégségben elégedetlenkedni. Pszt, ilyet nem mondunk vendégségben hogy menjünk már, úgyis olyan okos vagy, majd megírod a leckét gyorsan, nem kell arra három óra, hát még beszélgetünk nem látod? Te akartál jönni, most akkor viselkedj.”

Juci néniék pedig az undok kiskamaszt látták, aki felcsattan, aki feláll, aki  izeg-mozog, aki nem tud viselkedni, aki húzódozik. Juci néniék nem hallották, hogy a család valamelyik tagja mások számára nem hallhatóan sziszegi a fülembe a szurkálódó megjegyzéseit, a minősítgetéseket, a mindennek elmondásokat, amit egy idő után nem lehetett ép ésszel elviselni. Juci néniék nem látták, hogy az asztal alatt belerúgtak a lábamba, ha nem köszöntem meg elég hangosan az ovis teát. Juci néniék nem értették, hogy a családtag nem azért mosolyog rám, mert szeret engem, hanem hogy fel lehessen szólalni, hogy én bezzeg nem mosolygok vissza (mert a dühömmel küzdök). Juci néniék nem értették, hogy én nem örömmel mutogatom a festményeim, hanem erőszakkal bazári majmot csináltak belőlem. Juci néniék nem értették, hogy nem azért nem válaszolok szép kerek mondatokban, mert nem tudom mi az illem, hanem azért, mert a könnyeimmel küszködök. Juci néniék nem tudták, hogy nem szeretem az ovis teát, hiszen a család előre telefonált nekik, hogy az mindenképpen legyen, mert külön azt kértem. Juci néniék nem tudták, hogy azért bólogatok mindenre hatalmas lelkesedéssel, mert éppen valaki fehérre szorítja az ujjaim az abrosz rejtekében. Juci néniék döbbenten néztek rám, amikor egyedül elmentem hozzájuk és megpróbáltam menedéket keresni és elmeséltem, hogy a család velem hogy bánik, és Juci néniék megsimogatták a buksim, és elmagyarázták, hogy “de a család téged nagyon-nagyon szeret ám, és mindig olyan szeretettel, olyan aggodalommal beszélnek rólad, hát a család most telefonált át, mert aggódtak hogy eltűntél, és Juci néniék értően bólogatva mondták, hogy mi is voltunk ám rebellis fiatalok, meg barátkoztunk huligánokkal is, és hordtunk hippinadrágot, mi is voltunk ám kamaszok, értjük, hogy ilyenkor a hormonok meg az összezavarodottság, hát a mi szüleink is csörömpölésnek nevezték a beatzenét ettől azért még nem dől össze a világ, na édescsaládod mindjárt itt lesz érted, Juci bácsi most hívta őket vissza, hogy megvagy, élsz, nincs semmi bajod, hát látod hogy szeretnek”. Senki nem hitt nekem, soha, mert a család tökéletesen előre kiszámított előadása mindenkivel elhitette, hogy ők a mintacsalád. Juci bácsi telefonja és a hazahurcolás után pedig biztosra mentek: soha többet nem merészeltem segítséget kérni még egyszer azok után, ami az otthon melegében várt.

Kamasz koromra már majdnem szerepelhettem volna valamelyik ezoterikus műsorban a gondolatolvasási képességeimmel. Pontosan tudtam, melyik a jó válasz. Tudtam, hogy ha a jó választ válaszolom, akkor jó gyerek vagyok, akkor elfogadnak. Ha nem azt választom, vagy nem tudom kitalálni, mi lenne a jó válasz (vigyázat, a kérdések 80%-ánál nem is létezett jó választás, csak rossz: ha azonnal mosogattam el, akkor “Milyen lassú vagy már, mennyi ideig folyatod a vizet, már megint milyen trehányul csináltad meg, most csinálhatom meg újra helyetted, semmit sem ért amit csináltál, még segíteni sem vagy hajlandó rendesen”, ha később mosogattam el, addigra már meg volt csinálva helyettem, és “már nincs rá szükség, már megcsináltam, úgysem szoktál rendesen elmosogatni, mert nem csinálod eleget, bezzegacsaládod, semmit sem ér amit csinálsz, még segíteni sem vagy hajlandó rendesen”), akkor elképzelhetetlen abúzus és büntetés, hetekig. Hónapokig. Láthatatlanul. Az apró, odavetett szurkálásoktól a több napig tartó egy személyes kiselőadásokig. Értettem én, nem találtam ki elég jól, én vagyok a kevés, én nem szeretem őket eléggé, nem tudok elég jó lenni. Nem gondoltam végig az ötezeregyedik lehetséges kimenetelt, pedig pont az lett volna a jó válasz. Lám, ha megkérdeztem volna a család véleményét, ők megmondták volna, most nem tartanék itt. Ezt mindig mézesmázosan, kedvesen, sajnálattal, szeretettelin, mint ahogy a filmekben a nagyon pici gyerekekhez, vagy a szellemi fogyatékosokhoz beszélnek. És én szégyelltem magam, hát én vagyok a gonosz. Ezeket a kedves embereket, akik csak a javamat akarják, nem szeretem eléggé. Én vagyok az önző, hát még ezt sem tudom megtenni értük.

Minden egyes kérdés, minden egyes döntési helyzet megbénított. Végiggondoltam-e eléggé, elég sokszor mindent? Mindent számításba vettem-e? Megúszom-e a borzalmakat, ha azt választom? Fel sem merült bennem, hogy létezhet olyan opció, aminek én, személyesen örülnék. Hiszen nem is volt olyan opció. Ha örültem is rövid ideig a döntésemnek, mindig kiderült róla, hogy miért helytelen, miért hülyeség, miért átgondolatlan, szeretettelen, sőt: önző, rosszindulatú és egyenesen gonosz.

Minden választási helyzet élet-halál kérdésnek tűnt. Természetesen sok történetet hallottam arról, hogy akik önző módon hátat fordítottak a családjuknak, akik nem voltak elég összetartóak, azok utána hogy csúsztak le a társadalom peremére, hiszen az embernek őszintén nem segít sem a házastársa, sem a barátai, hanem végső soron csak a családja. Hogy akik nem a megfelelő öltözéket viselik, azokat megerőszakolják. Hogy akik nem a családjukkal akarják az idejüket tölteni, hanem a barátaikkal, azok önzőek, azokat kitaszítja a család és meggyűlöli, és szabad prédák lesznek a kegyetlen világ számára. Azokat kirabolják az utcán, azok drogosok lesznek, azokat megrontják a nyilvános vécékben az azonosneműek és homokossá térítik őket. Az önző embert senki nem szereti. Ha bármikor felröppent olyan történet, hogy valakit valami atrocitás ért, a tudomásomra hozták, hogy ez azért esett meg vele, mert egyedül volt. Mert előtte önző volt és ezért a bajban már nem volt aki segítse.

Egyetlenegyszer mentem az előző incidens után Juci néniékhez egyedül: fiatal felnőttként. A család engedte, hiszen Juci néniék már bizonyítottak: nem hittek nekem és be is köptek. Mégis, ők voltak nekem a Többi Ember, akik legalább nem a családom. Pár napot náluk töltöttem, akkor már súlyos depressziósan, próbáltam menekülni, kapaszkodni, békét találni, legalább néhány napra. Az utolsó napon Juci néni elszaladt bevásárolni, én pedig Juci bácsival egyedül maradtam. Hazatérvén, Juci néni a kanapén reszketve talált meg, próbált kérdezgetni hogy mi bajom, de képtelen voltam válaszolni, Juci bácsi pedig ordított az arcomba, hogy most kéne igazán vidámnak lennem, mit vágom a fancsali pofát. Hazamenekültem azzal a biztos tudattal, hogy valóban, aki önző módon elhagyja a családját, azt bizony megerőszakolják, meg is érdemli.

Kicsit eltávolodva a családomtól, rájöttem, hogy attól függ, mit választok, hogy kinek a társaságában vagyok. A vegetariánus barátaimmal a brokkolileves tűnt a legfinomabb választásnak az étlapról az étteremben. A geek barátaimnak magam javasoltam, hogy rendezzünk LAN-partyt. Amikor nem volt ennyire egyértelmű a válasz, mert egy [egyik párt] és egy [másik párt] hívével ültem egy szobában, és felmerült a kérdés, hogy szerintem [XY politikus] milyen, közöltem, hogy vannak jó és rossz tulajdonságai is, de igazából nem érdekel a politika. Amikor [X sportcsapat] és [Y sportcsapat] mérkőzött egymással, elmeséltem, hogy én annak drukkolok utólag, aki nyert a végén.

Még mindig könnyebb útnak tűnik, hogy megkérdezzem a barátaimtól: ti mit néznétek szívesen a moziban, mit innátok, vagy legalább mondjatok három választási lehetőséget, hogy dönteni tudjak, szerintetek melyik színdarab az érdekes manapság, ti mit gondoltok, mi a véleményetek? Néha még mindig megbénít a pánik, ha megkérdezik, hogy mit szeretnék ebédre, vagy gyorsan lefut a fejemben az elemzés, hogy melyik ételt a legkönnyebb elkészíteni, illetve a vendéglátóim mit szeretnek enni általában.

Elkezdtem tudatosan gyakorolni és tanulni, hogy milyen nekem, számomra a világ. Szeretem-e a langyos vízbe mártani az ujjaim? Szeretem-e a fakéreg tapintását? Szeretem-e az eső illatát? Szeretem-e a málnaszörp ízét? Szeretem-e a szimmetrikus alakzatokat?

Szeretem-e, vagy csak tudom, hogy a családtagom szereti-e? Szeretem-e, vagy csak az okoz a lehető legkevesebb kellemetlenséget másoknak? Szeretem-e, vagy csak a környezetemben ez az átlagos? Szeretem-e, vagy…?

Elkezdtem kutatni, hogy milyen ételt szeretek? Milyen ruhákat? Milyen színeket? Milyen zenét? Milyen filmeket? Milyen könyveket? Mindazon dolgokat, amiket mások a gyerekkorukban, kamaszéveikben már tudnak saját magukról. Mit nem szeretek? Mi az, amit nem akarok az életembe? Mi az, amitől távol szeretném tartani magam?

Azért akarok dönteni és választani, mert ez az, amit ÉN szeretnék. Nem azért, mert más elvárja, másnak tetszik, ez a népszerű, a divatos, a könnyű. Azért is, mert nem akarom, hogy a döntésképtelenségem miatt más válasszon számomra, helyettem. Túl sokáig nem döntöttem sehogy, attól való félelmemben, hogy esetleg rosszul döntök.

  • Dönthetek úgy, hogy teszek az alapvető szükségleteimért (eleget és megfelelő minőségűt eszem, iszom, alszom; megérdemlem a drágább ételt, a nem ízesített ásványvizet, az illatos tusfürdőt és a kényelmes ágyat).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek az egészségemért (vigyázhatok a testemre, sportolhatok, étkezhetek egészségesen, felöltözhetek az időjárásnak megfelelően, távol tarthatom magamtól az engem bántó embereket és forrásokat).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek a biztonságomért (lehet csak nekem kulcsom a lakásomhoz, lehet nálam engedélyezett önvédelmi eszköz, mondhatok nemet, kiállhatok a jogaimért).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek a jókedvemért (tehetek valamit azért, mert örömmel tölt el engem).
  • Dönthetek úgy, hogy teszek az önmegvalósításomért (tehetek olyat, amitől szebbnek látom a világot, a környezetemet, saját magamat, választhatok hobbit, amire régóta vágytam, búvárkodhatok, bungee jumpingolhatok, kertészkedhetek, szájharmonikázhatok, megtanulhatok franciául, sziklát mászhatok, megtanulhatok kötni, gyűjthetek épületeket ábrázoló bélyegeket, felmászhatok egy fára és nézhetek magam elé a levegőbe, átélhetem a spiritualitást, bármit, amitől úgy érzem, hogy én vagyok, és élek).
  • Dönthetek úgy, hogy én, mielőtt bárki más.

Nem kell elvárnom magamtól, hogy ez egyik napról a másikra tökéletesen menjen.

Advertisements

One thought on “Választás

  1. Minnél többet olvasok ebből a blogból, annál jobban magamra és anyámra ismerek. Akár hiszed akár nem velem is eljátszották ezt a Juci nénis és Juci bácsis történetet. Juci bácsi engem is mindig többet és tovább ölelgetett, mint ahogy az normális. Próbáltam jelezni apámnak (nem anyámnak), hogy nem érzem jól magam náluk, de csak legyintett, hogy na menj csak Juci bácsi annyira kedvel téged, ne legyél már ilyen. Aztán egyszer négyszemközt maradtam Juci bácsival, és fogdosni kezdett. Szerencsére elfutottam. Hozzá tenném, hogy én nem fiatal felnőtt voltam ekkor, hanem 9 éves. Nem mertem elmondani a szüleimnek, mert úgysem hittek volna nekem. És most felnőtt fejjel is azt gondolom, hogy nem hitték volna el, és megbüntettek volna amiért hazudozok Juci bácsiról. A történtek után soha többé nem mentem Juci néniékhez, amit persze ők megprbóáltak rámerőszakolni, de felkaptam a cipőm és elszaladtam a játszótérre elbújni a bokorba, és estig haza se mentem, csak hogy Juci bácsit elkerüljem. Nagyjából 14-15 évesen volt merszem otthon maradni és szimplán kijelenteni, hogy “Márpedig ÉN nem megyek oda és kész, és tőlem a fejed tetejére is állhatsz anya, akkor se megyek.” Hál istennek szemtelen kamasz voltam, amiért persze állandóan kaptam a fejmosást, de szerintem ez volt a legjobb, amit tehettem. Makacs ellenállásba kezdtem abban a korban, utáltam magam érte, bűntudatom volt miatta, de jól tettem!

Te mit gondolsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s